Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ha az embert 2016-ban meghívják egy tunéziai zenei fesztiválra, nem feltétlen az az első, hogy azonnal elfogadja a felkérést. Egy éve még simán ez történt volna, de azóta belecsapott az istennyila a világba, ami az egész bulizós színteret óvatosságra intette. Pláne, ha az a buli a Szaharában, egy muzulmán országban van.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Death akkor múlt ki, amikor Chuck Schuldiner 2001-ben meghalt. Ő volt a floridai zenekar gitárosa-énekese-agya, aki lényegében megteremtette a death metalt, majd szépen átalakult egyfajta death-es progresszív metál hibridbe. Viszont hiába volt kvázi egyszemélyes a zenekar, minden egyes lemezre, turnéra olyan zenészeket szedett össze, akik vagy már akkor elismertek voltak, vagy miatta lettek legendák. Ők állnak össze időről időre egy-egy turnéra Death To All név alatt, hogy a hivatalos szöveg szerint adózzanak egyet Schuldiner nagysága előtt, nem hivatalosan pedig Death-dalokkal keressenek pénzt. (Fotók: Artlasso)
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Szombaton az Akvárium klubban lépett fel az Eagles Of Death Metal. Az a zenekar, ami egész létezése során semmi mást nem akart, csak szórakoztatni és táncoltatni és ezt baromi jól csinálta az évek alatt. A tavaly novemberi párizsi terrortámadások azonban keresztülhúzták a számításaikat. A kérdés most szombaton csak annyi volt, hogy mennyire tud felülemelkedni a közönség és legfőképpen a zenekar a történteken, és továbbra is az a zenekar legyenek, akiknek a koncertjére azért megy az ember, hogy önfeledten táncoljon, ne pedig azért, hogy megnézze a zenekart, akik túléltek egy terrortámadást.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Alig több mint két éve a hip-hop legtehetségesebb, fiatal reménységei közt tartották számon. Két sikeres mixtape után, nagykiadós debütálása (Dirty Gold) azonban nem sikerült. Dolgozott pop-sztárokkal (Sia, Ellie Goulding, Mary Lambert), és viharos kapcsolata Kim Basinger lányával legalább annyi sajtómegjelenéshez juttatta. Legnagyobb erényeként, kíméletlenül őszinte szövegeit említik leggyakrabban, amikben tabuk nélkül vall, olyan témákról is, mint, hogy erőszak áldozatává vált gyermekkorában. Tavaly Back To The Woods címmel újra mixtape-pel jelentkezett, számos mainstream közeli projekt után újra függetlenként. Második magyarországi fellépése előtt az Akvárium klubban beszélgettünk.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
„Arcfestés meg patacipő? Belőlem ti nem csináltok buzit!” – ha anno Gene Simmons hasonlóan reagált volna a KISS imidzsére vonatkozó elképzelésekre, akkor kaviár helyett jó eséllyel ma is sóletkonzervet tárolna a családi hűtőben. Ha a Lordi tagjai hasonló ruházatban lépnek színpadra, mint a Lord tagsága, akkor legfeljebb a Torzított Kantele Tehetségkutatót nyerik meg egy finn rockkocsmában és nem az Eurovíziós Dalfesztivált. És ha a Ghost zenészei nem vállalják, hogy életük egy soha véget nem érő Halloween-partyval lesz egyenértékű, akkor ma ők is Kék Yuk-méretű helyeken koncerteznének, mint a kísértetiesen hasonló zenében utazó Year Of The Goat. A békétlenebb metálrajongók számára már ez is elegendő indok arra, hogy utálják Papa Emeritust és a névtelen vérszopókat, ám legtöbben mégis a zenekart övező ajnározást kifogásolják. (Ez utóbbi pedig valóban jogosnak tűnhet – egészen addig, amíg nem szembesülnek vele, hogyan is teljesít élőben gyűlöletük tárgya.) Na, nem mintha a Barba Negrában bármi is utalt volna arra, hogy a Ghost jelenleg a rock/metálszíntér egyik legfelkapottabb csapata. Hasonló nézőszámot talán még az Iron Maiden kiégett kabalájánál, Eddie-nél is lerobbantabb Paul DiAnno is össze tudott volna hozni, ha nagyon megerőlteti magát. (Persze, azért nem volt nehéz párhuzamot vonni a gyenge félház és a 8-9000 forintos jegyár között.)
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Lezajlott a 2015-ös WOMEX, a world music, azaz világzene legnagyobb és legjelentősebb szakmai vására, a 21. a sorban. Ami nekünk, magyaroknak igazán jelentőssé tette, hogy ez a budapesti volt az első közép-kelet-európai rendezésű. A Hangvető lett a szerencsés, akit a főszervező Piranha Arts vont be a helyi munkába, és ott téblábolva nagyon úgy nézett ki, hogy jó munkát végeztek: remek hangulat uralkodott és úgy látszott, folyékonyan mennek a dolgok. Nagy volt a nyüzsgés, idén 2500-an delegáltak több mint 90 országból, 680 kiállítóval, olyan új szereplőkkel, mint Koszovó, Tunézia és Chile. A konferenciák témáit nem lehet elsődleges vezérfonalra felfűzni, de az egész főleg a szakmaiság körüljárása, a produkciók értékesítése, és természetesen a világot egyébként is folyamatos politikai mozgásban tartó migrációs kérdés körül forgott. Igazából és elsősorban viszont a barátkozásról és kapcsolatépítésről szól itt minden, kevés tényleges üzletkötés történik a pár nap alatt - miközben azért persze mindenki reménykedik. Bár az 1994-es alapítók közül már csak pár tucatnyian vannak benne - nyilvánvalóan megtörténtek a generációváltások -, láthatóan sokan ismerik egymást, megy a nagy ölelgetés, és kiadványok csereberéje. (Csak zárójelben: hagyományos értelemben vett lemezkiadó alig akad már a standok között, persze tele van még minden CD-kkel, hiszen azt mégis csak oda lehet adni, aktualizálni egy-egy adott produkciót – mert minden erről szól, mindenki produkciós cégként van jelen az általa kínált előadókat kínálva.) Délutánonként aztán a standok nagy része igazán beindult, kinyíltak a piás palackok, ment a koccintás, szívesen bevonva akárki arra járót. Próbáltam belőni, melyik nemzet fiai járnak élen a dáridóval, de a sztereotípiák nem feltétlenül működnek – a japánok ugyanúgy töltögettek, mint a latinok, de azért a legnagyobb hangulat a brazil stand körül alakult ki, illetve a britek is pezsegtek rendesen (náluk DJ-zett hazánkfia, a Mana Mana Recordsos Suefo is, már amikor épp nem kapcsolatokat épített két kiadványával). A Vinylrecorder standját is sokan felkeresték, itt két öreg szaki tolta, reklámcélból bárkinek vágtak hozott dalból egy egypéldányos lemezt. De szigorúan mindenkinek csak egyet, állítólag jó az arcmemóriájuk. A lemez a csali, a vágógépet magát árusítják sok éve, 3200 euró az ára. A WOMEX simán kiváltja a résztvevőkből az addikciót, mint minden jó hangulatú rendezvény, már vasárnap a www.womex.com főoldalán a résztvevőknek való megköszönésen és a díjak említésen kívül (idén Cheikh Lo lett életműdíjas, a legjobb label címkéjét pedig már másodjára a Glitterbeat kapta) úgy zárták a rövid üdvözlést, hogy „Nagyszerű és gyümölcsöző időt töltöttünk együtt, és már alig várjuk, hogy újra üdvözölhessünk 2016-ban a 22. WOMEX-en, Santiago de Compostelában”.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Pótolhatatlan ember nincs – az alábbi bölcsességnek a Boney M mellett az Annihilator is új értelmet adott az általános zenetörténetben. Ha úgy vesszük, a Remains lemez után Jeff Waters még saját magát is kirúgta, tegyük hozzá, kellően meg is viselte az eset. A jó Jeff azonban legalább olyan érzékkel képes újra és újra maga köré gyűjteni tehetséges (ha nem is feltétlenül nagynevű) zenészeket, mint amilyen vehemenciával végül megszabadul tőlük. Dave Padden több mint tíz év után, önszántából távozott a zenekari főnök mellől, ami ebben a közegben eszméletlen bravúrnak minősül. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy a legutóbbi énekeshez képest a Michael Dudikoffra támadó nindzsák színes, karakteres egyéniségek voltak. És bár a Suicide Society album Waters frontemberkedésével sem sikerült különösebben erősre, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kanadai thrash alakulat mészárol élőben. (A kép nem a koncerten készült.)
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Felnőttek, de zenélni és mókázni még mindig tudnak. Az Ugly Kid Joe minden idők legtöbb példányszámban elkelt bemutatkozó EP-jével (Ugly As They Wanna Be) robbant be a köztudatba ’91-ben, majd a csúcsra az America’s Least Wanted albumukkal jutottak. Az Everything About You strandon bakancsban ugrálós, headbengelős klipjének köszönhetően pedig az MTV utolsó, nem grunge, rocksztár zenekarává váltak. Később jött egy érettebb, de még mindig viszonylag sikeres album (Menace to Sobriety, 1995) majd egy kísérletezős (Motel California, 1996). A világhírnév felőrölte őket és mivel az utolsó albumuk idején már nem állt mögöttük nagy kiadó, nem volt gazdasági érdek a zenekart összetartani. Nem fogadtak pszichológust, hogy elsimítsa az egymás közti ellentéteket, inkább feloszlottak. 15 évig mindenki ment a maga útján, de mivel nem haragban váltak el 2010-ben ismét összeálltak, és idén szeptemberben pedig 19 év után kiadták első teljes albumukat (Uglier Than They Used Ta Be). (A fotó nem a helyszínen készült.)