Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Önmagamnak mondanék ellen, ha kijelenteném, hogy nincs azzal semmi gond, ha egy zenekar kiszámítható zenét játszik. A zenehallgatás együtt kell járjon a rácsodálkozással, a „hűha” érzéssel, az illúzióval, hogy ilyet még soha senki nem csinált. Elég sok zenekar van, amelyik erre nagy ívben szarik, és ugyanazt a zenét játssza évek, évtizedek óta, még  ha legtöbbje amúgy azt is mondja, hogy ő igenis megújul. A Killswitch Engage nem jön lózungokkal, egyszerűen semmit nem változik, és náluk én mégsem bánom ezt. Főleg azóta, hogy Jesse Leach visszahozta az eltökéltebbnek, lélekkel telibbnek hallatszó éneket a zenekarba. Persze az új lemez egyik legjobb, legtökösebb dala az utód/előd Howard Jones vendégéneklésével készült, de ez legyen egy újabb önellentmondás. Az Atonement valójában semmiben nem különbözik a korábbi albumoktól, ja, de: van blackes riffelés az egyik számban, egy másikban meg hallhatóan lejjebb hangolták a gitárt. Fasza mi? Igen, az, ugyanis ez egy fasza lemez. Állat dalokkal, skandináv gitárdallamokkal, mellbevágóan ütős refrénekkel és talán cseppnyit több melódiával a gitárból és énekből is, mint korábban. Ez a Killswitch Engage. Aki érti, az zabálni fogja. (5/5)

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Tizenegy éve megy a Lángoló. Tizenegy év alatt még soha nem volt olyan, hogy elkezdenek a Facebookon csesztetni minket, hogy mi a francért rakunk ki képet egy még meg nem jelent lemez borítójáról, mit spoilerezünk. Pedig rengeteg még meg nem jelent lemez borítóját tettük már ki a tizenegy év alatt, sőt, megjelenés előtt is írtunk már lemezről (régen csak úgy írt minden újság), de a Toolnál jutottunk el oda, hogy már ezt is lehet spoilerezni. 

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A Slipknot nálam a fárasztó és a zseniális egymástól távolinak tűnő jelzője között ingadozik, amióta megismertem a zenéjüket. Ez nem változott egy albumukkal sem, bár a legegységesebbnek a Vol. 3-at tartom, amivel egyértelműen kiérdemelték a metál szupersztár zenekar státuszt, akiknek a karrierjük végéig hatalmas színpadokon a helyük. Én a távolságtartás okán a tagcserék miatti drámákat sem tudtam átérezni és a lemezeiket ismerve Paul Gray halálát sem érzem akkora törésnek (vagy inkább fordulópontnak) náluk, mint mondjuk a Metallicánál Cliff Burtonét. Szóval emiatt minden különösebb izgalom nélkül vártam az új albumot, ami aztán kellően fejbe is csapott.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A Skunk Anansie második aktív korszaka idén épp tíz éve kezdődött, és ahogy az ilyenkor nem szokatlan, az újabb kört egy greatest hits válogatással vezették fel, amely Smashes and Trashes címmel jelent meg 2009. szeptember 14-én. A tizenöt dalból álló anyag a legnépszerűbb dalok mellett három korábban kiadatlan felvételt tartalmazott, amelyek később az effajta bónuszdaloktól mondhatni állandó részei lettek az élő repetoárnak - az újjaáalakulást követően elsőként, szinte percek alatt megírt Because of You, illetve a Tear the Place Up a mostani turné során is ott vannak a programban, és a Squander is meglehetősen gyakran előkerült az elmúlt években. Ezek után hamarosan itt volt az ideje egy új albumnak is, ami szinte napra pontosan egy évvel később érkezett meg a Wonderlustre képében. A jövő heti koncert előtt természetesen ezt a korszakot is felelevenítjük. 

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Ahogy a múlt héten közzétett Free című dal is jó példa erre, Iggy Pop zenei karrierje azért jóval többről szól a No Fun, vagy a Lust For Life különböző változatokban történő újrafutózásainál. Ez persze nem új dolog, hiszen már a korai szólóalbumok sem a The Stooges egyenes folytatásai voltak, az Idiot például már csak a szerzőtársi minőség okán is rokonítható Bowie korai indusztriális elemeket sem nélkülöző Berlin-triológiájával zeneileg, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján készült albumok pedig az akkortájt felfutó new wave erőteljes hatását tükrözik. És hát ott van az 1982-ben megjelent, pár hete újra kiadott Zombie Birdhouse, aminek hallatán mai füllel is olyan jelzők juthatnak eszünkbe, mint például érdekes, furcsa, izgalmas, és helyenként bizony zavarbaejtő.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Legújabb körsétánkat új Fonós lemezek közt bóklászva tesszük, és nem is szaporítjuk tovább a szót időhúzó bevezetésre: első állomás a Cimbaliband és Danics Dóra harmadik közös albuma, az Iram. A tavalyi lemezről azt írtuk, hogy az a végső fal is leomlott, ami a népzene és a pop között húzódik. Ennek a lebontásnak mára már szinte nyoma sem maradt, szépen zöldellő és virágzó mező nőtt a valójában már régóta csak jelképes fal helyére. És bár már a nyitány is igazi sláger, a valódi népzene sem halt be kicsit sem, az abból fakadó sűrű felajzó erő nem engedi a rádióbarátság-ló túloldalárára esni a bandát. Lehet, hogy azért, mert a cimbalmos-zenekarvezető Unger Balázs még mindig kreatívan áll mindahhoz, amit felépített, és nem szeretne a talmi sikerért meghasonulni, de ezt nem tudjuk, csak feltételezzük. Például abból, amit ezen a lemezen hallunk.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Nehéz a jelenlegi zenei kultúrában öregedő popsztárnak lenni, és ha komolyan vesszük Madonna egy évtizede tartó kesergését, öregedő női popsztárnak lenni a legnehezebb. A popzene nagyasszonya következetesen felhánytorgatja, hogy a rádiók és úgy általában a zenei világ ignorálja jelenlegi munkásságát mert nem tudnak mit kezdeni egy 60 éves női előadóval, miközben az igazság az is lehet, hogy az énekesnő legutóbbi lemezei egyszerűen azért nem keltenek visszhangot, mert zeneileg feledhető és középszerű anyagok. Bárhogy is legyen, 2019-re eljutottunk arra a pontra hogy egy új Madonna-lemez a hardcore rajongótábor kivételével szinte mindenkit hidegen hagy.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Igazából jó lenne már megszabadulni uniformizálva szűkítő és szürkítő műfaji kalickáktól. Ilyen például a népzenés crossoverekre gyakran alkalmazott világzene, de a pop a jazz és bármi más is. Az ember állandóan hallja és olvassa ezeket, és gyakran anélkül kukázza a felhozatal nagy részét, hogy rendesen belehallgatna, vagy egyáltalán odafigyelne. Oké, így működik a média, és mivel a mindennapi kommunikáció is, ezért nagyjából ezek kikerülhetetlenek, de ne gondoljunk beléjük többet, mint amik: iránymutató táblák, semmi több. Fussunk is egy kört ezek után, néhány príma hazai albummal lettünk beljebb, hátha sikerül kedvet csinálni hozzájuk. Megérdemlik. (Meszecsinka-fotó: Breith Etele-Ákos)

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A finn Swallow The Sun lemeze fél éve jelent meg, de nem szabad elkövetnünk azt a hibát, hogy nem hívjuk fel rá a figyelmet. Főleg, mert a When a Shadow Is Forced into the Light olyan időtlen lemez, amit akár évek múlva is úgy vesz elő az ember, hogy nem lesz poros. A Swallow The Sun olyan formában adja elő a doom/death metalt, ami a kilencvenes évek csúcsalkotásai idején volt jellemző (korai Katatonia- Anathema- My Dying Bride-lemezek), de persze abszolút modern megközelítéssel, hangszereléssel, inkább csak a hangulat nyúlik oda vissza. Lehet olyan okoskodó mondatokat írni róla: hogy olyan ez a zene, mintha az Anathema nem felejtette volna el, honnan jött, viszont megmutatja azt is, hogy mennyire szereti a Pink Floydot, de teljesen felesleges ennyire belemenni a hasonlítgatásokba. A When a Shadow Is Forced into the Light minden dala végletekig kimunkált, telis-tele szívszorító dallamokkal. Egyenként is külön világokat bejáró, letaglózó erejű utazások ezek, ahol a hangszerelés, a dinamikai, hangulati váltások nem azért vannak, hogy nagyot mondjanak, hanem mert kifejezni akarnak vele valamit. A lemez legnagyobb ereje az őszintesége és az önazonossága. Aki nem nőtte ki a doom/death vonalas keményzenét, sőt meg tud barátkozni a kedvenc zenekarai késői, többfelé néző lemezeivel is, annak ez a lemez kihagyhatatlan. Az év egyik legjobbja eddig.