Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Meglepően jó felhozatalból tudtunk válogatni az idei első magyar rapkritikákhoz. Oké, az egyértelműen nevetség tárgyát képező RTM-lemezeket kihagytuk, mert felesleges egymás után nyolcvanszor nevén nevezni a szart, ameddig a divat diktál. Pedig elég nagy kanállal merítettünk, úgyhogy van itt old schoolos első bálozó, instrumentális cumó, Gyémántfater és még Majka őszi lemeze is terítékre kerül.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ahogy már többször szóba hoztuk, két, minden nehezítő körülmény ellenére rendületlenül publikáló kiadó tevékenységén kívül alig láthatóan jelennek meg folk és világzenei lemezek, itt-ott legfeljebb váratlanul, valamint esetleg még saját kiadásban - és erre még a végén példát is említünk. Először két Gryllus CD-t, majd pedig néhány Fonóst választottunk – és többek közt párhuzamokat is találtunk, de erről később. A fenti címet nem kell persze túlgondolni, az alább tárgyalt lemezek mostanában jöttek ki ugyan – legtöbbjük 2014 utolsó heteiben -, de piaci-kereskedelmi okokon kívül nem sok egyéb köti őket a téli időszakhoz. Viszont képesek arra, hogy feledtessék a hideg és szürke hétköznapokat, ez felütésnek elég is.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Igyekszünk behozni a lemaradásunkat hiphop terén is, úgyhogy itt van most néhány tavalyi lemez. Többek között terítékre kerül a zseniális Chief Keef, és a fantasztikus J. Cole, és hogy a friss megjelenésekről se feledkezzünk el, elmondjuk milyen DMX vadonatúj lemeze.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Judgement Night filmzenealbum után 22 és a Spawn Soundtrack után 18 évvel hazai pályán is eljött a nagy kollaborációk ideje. Mint azt az EP címében megbúvó S betűs márka is sejtetni engedi, a kiadvány ugyanazon iparág céljait szolgálja, amely a Skála Kópé és a jófogásos Sünmalac mellett menstruációs élményeiket dalba foglaló lotyók garmadáját is a nyakunkba szabadította. Itt tehát nincs helye az undergroundnak, senki ne számítson Tormentor – Waszlavik Gazember László-kaliberű duettekre, bármily sikergyanús is lenne a végeredmény. Akad viszont 6-6 előadó, akik már önmagukban is képesek lennének megtölteni egy nagyobb koncerthelyiséget, mégsem titulálhatóak kínosnak. (Hogy ez miért nem paradoxon, azt Kasza Tibor és a TNT népe úgysem értené meg.) Úgy mint:
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Lehet jó kritikát is írni, de ahhoz jó lemez is kell. Szerencsére most itt van pár, amit érdemes beszerezni, köztük Funktasztikus új cumója, vagy Gazsi és Robotdeck közös őrülete. Az igazán szenzitívek azonban saját érdekükben ne olvassák tovább, mert folytatódik a lepellerántás.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az Obituary boldog tinédzserkorom meghatározó zenekara volt, mint ahogy jószerivel bárkinek, aki a kilencvenes években rájött arra, hogy van élet a Nirvanán túl is. A haveri kör folyamatosan romló minőségben másolta át a lemezeiket, hadd terjedjen az ige. Persze csóró miskolci hülyegyerekként krómos kazettára sosem volt pénzem, és ugyanilyen okból a borítók is fekete-fehér fénymásolatként voltak csak meg. De azért a World Demise eredeti – akkori szakszóval élve műsoros – kazettáját mégis muszáj voltam beszerezni az összespórolt kiflipénzemből, holott az az első három albumhoz képest már jelentősen haloványabb teljesítmény volt. Azóta eltelt húsz év, a kiscsajok már csókolommal köszönnek, de a Tardy testvérek csak nem hajlandók tudomást venni az idő múlásáról, meg hasonló kisszerű hülyeségekről. Jól teszik.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Így az év vége felé egyre több olyan raplemez jelenik meg, amiket egész évben vártunk. A kérdés nem csak az, hogy beváltják-e a reményeket, hanem Eminem új válogatásánál felötlik az is, hogy van-e még remény egyáltalán. Szerencsére a paletta elég színes, így találunk itt menő lo-fi hiphopot, indusztriális őrületet, nosztalgiázó MC-t, akik mind jobban megérdemlik a „rap isten” címet, mint Slim Shady.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Both Miklós a hazai világzenei élet egyik legizgágább muzsikusa, ha úgy tetszik: művésze. És miért ne tetszene úgy, figyelemmel követve munkásságát, a kezdeteket jelentő VHK utódlástól és a Magurától a Barbarón át a Kínai utazólemezig, kifejezetten megejtő a kép. Miklós nagyot merít zenei és kulturális kincseinkből, de nem csak a hazaiakból, látni-hallani, hogy éhsége és nyughatatlansága még messzire sodorja majd ezután is. A megtett út már eddig is jóval több, mint amit legtöbben remélhetnek, vagy képesek bejárni alkotóként. A produkciókból jól érzékelhető kíváncsiság a távlatok és a megszerezhető élmények felé kifejezetten plasztikus, és ezek átélése befogadóként szintén nagy élmény – így a művész és a hallgató egészen sajátos módon tud összekapcsolódni, vagyis egyszerűen csak engedni kell, hogy beszippantson bennünket az a mindenséggel mérhető vágy, kifejező kedv és szín kavalkád, ami Both Miklós albumait átitatja.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A minap belebotlottam egy Essemm-interjúba, ahol a rapper azt bizonygatta a Divatikon című műsorban, hogy „divat azt mondani a zenéjére, hogy divat”. Érted? A Divatikon című műsorban. Érted? Csupán ezzel az egyetlen aprócska interjúrészlettel is remekül lehet jellemezni a mai magyar hiphop meghasonlott mivoltát, ahol szó szerint mindent lehet. Ugyan Essemm (és Mr. Busta közöse) nem kerül terítékre, azért van itt minden, mi szem-szájnak ingere a prüntyögő legendától a tehetséges kezdőkön át Mr. Millióig. (A képen a TheShowCrew látható.)