Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Mostanában nem ömlöttek a lemezkritikák itt a Lángoló Gitárokról. De attól persze még hallgatunk zenét. Legutóbb is jól leszóltuk az új Opeth-et, de dicsértük a Mastodont, meg tényleg egy csomó minden bejön nekünk. Meg van, ami nem. Alább van öt lemez, igen változatos műfaji felosztásban, szépen reprezentálva a Lángoló vegyessalátaságát.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Mi itt a Lángolón sokat mókázunk, dilizünk, de akármit is állítanak ellenségeink, a zenét igenis nagyon komolyan vesszük. Néha azon is vitázunk, mennyire lehet, legyen egy kritika szubjektív, ami egyébként a kommentelők egyik kedvenc témája is, legtöbbször negatív kontextusban, mondván, dögöljön meg a posztíró, amiért a saját véleményét erőlteti, holott arra senki sem kíváncsi, inkább azt mondja meg objektíven, hogy fasza-e XY albuma, vagy nem fasza. Lássuk be, ez nevetségesen hangzik, miközben leírtam, én is nevettem rajta.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az utóbbi években cikkek hosszú sorával próbáltuk azt a megszilárdult nézetet oszlatni, hogy a népzene, a folk a műkedvelők, hagyományőrzők, fura táncházas szerzetek dolga és mániája, és nem szólhat igazán érvényes mondanivalóval a mához, a modern emberhez. Természetesen szólhat, sőt szól is, például olyan húrokat pendít meg az emberben, amit semmi más nem tud és nem is képes. A népzene dolga az, hogy kifejezzen valami olyasmit, ami egy nép közös lelkületének kiérlelt esszenciája, a nép életének egy olyan rétege, ami valamennyire mindnyájunkban ott lakik, ha akarjuk, ha nem, ha tudunk róla, vagy ha nem. Persze nem kötelező a népzenét szeretni, nyilván nem is képes erre mindenki, de ez nem baj, ez a tény nem ír felül semmit. Ezzel együtt sokan vannak, akik nem is találkoznak valódi népzenével, főleg a népzene sokoldalúságával, gazdagságával, így meglehet, hogy mégis lenne rá affinitás, de a megtapasztalás élménye elmarad.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az okos metálzenét hallgatók számára a Mastodon szent tehénnek számít. Aki nem szereti őket, szinte már undorral várja, hogy egy kritika ismét leírja, hogy milyen óriási lemezt csináltak, mekkora koncertet adtak, és talán még azt is hozzáteszik, hogy mindez jó, de régen a Mastodon is jobb volt. Aki nem akar, ne olvasson tovább: a Mastodon most is jó, és akkor is jó volt. Egy tehetséges zenekar, egyedi elgondolásokkal és stílussal. Szóval innentől jöhet a dicséretcunami, mivel a Once More ’Round The Sun is nagyon fasza, de inkább kezdjük az elejéről.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Azt nem lehet mondani, hogy ezek a lemezek tegnap jelentek volna meg, de ha már írtunk róluk kritikát, most megmutatjuk. Kattintás után biztonsági dream pop a Horrorstól, minimalista ambient Julianna Barwicktól, rutinpop Mariah Carey-től és sok vendégművészétől, éterien sötét folk Marissa Nadlertől, és jól sikerült barokkos pop Sophie Ellis-Bextortól.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Kedvenc világzenei labelünk, a Gryllus kiadó hozta ki a néhány évvel ezelőtt zajló Folkbeats tehetségkutató egyik felfedezettjének az Apnoének új, azaz második nagylemezét Víganjárók címmel. Az elsőt még saját sorozatában a tehetségkutató mögött dolgozó Trottel Records publikálta, és jól tette. Vagyis mindkét kiadó jól tette, hogy megszavazta a bizalmat ennek a győri folk-rock bandának, mert színes-szagos muzsikájuk a műfaj egyik legélvezetesebbje, de itt álljunk is meg egy kicsit.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Remélhetőleg eljön az a nap, mikor a mindig tökéletesen objektív zeneszakértőket a Skynet robotjai dolgoztatják halálra egy árvíz sújtotta görénymenhelyen. Tudniillik, ők azok, akik a Body Countról nulla zenei értéket képviselő, túlértékelt, divatos alibizenekarként emlékeznek meg. A legbosszantóbb dolog ezzel kapcsolatban mégis az, hogy valahol igazuk van, hiszen Ice-T-ék korai lemezei helyenként butábbak voltak, mint VV Aurelio gazdaasszonyképzős rajongótábora. Ám ezzel együtt is rászolgálna a lincselésre az a zenerajongó/kritikus, aki képes egy Body Count-albumról anélkül értekezni, hogy ne kerítené hatalmába a 90-es évek underground zenéi iránt érzett nosztalgia.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Black Keys átütő sikere valahol a 2010-es Brothers körül kezdődött, és igazán a 2011-es album, az El Camino kapcsán csúcsosodott ki. Mindkét említett lemez mellé Grammy-díjak is jártak, és a rétegismertségből eljutott velük a zenekar a lemezeladási listák élmezőnyébe. A folytatás, a Turn Blue nemrég jelent meg, megnéztük, átugorja-e a magasra tett lécet.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Hat metállemez a közel(meg a nem annyira közel)múltból: Sebastian Bach – vesztére - nem észleli az idő múlását, a Steel Panther tovább romantikázik, a Black Label Society erős közepes, a Sonata Arctica tigrisbukfenccel ugorja át fájdalomküszöbünket, az Alter Bridge-dzsel érdemes próbálkozni, a Five Finger Death Punch meg elmegy.