Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Queens of the Stone Age - ...Like Clockwork
(Matador/Neon Music)

Hat évet kellett várni arra, hogy Josh Homme ilyen-olyan mellékprojekt után végre összeszedje a sleppjét, és kihozzák az új Queens of the Stone Age-albumot. A ...Like Clockwork megjelenését titokzatos promóció és majdnem két tucat közreműködő bejelentése vezette fel, na meg az a hír, miszerint Joey Castillo dobos helyére Jon Theodore került a Mars Voltából. Az erőteljes reklámkampány és a vendégzenészek tömege miatt azt gondoltam, hogy annak bizony nagy bukta lesz a vége, ha amolyan lakossági house módra a közreműködők neveivel kell eladni egy lemezt. Aztán kijöttek az első animációs videók és részletek az albumról. Itt már kezdtem örülni annak, hogy senkivel sem fogadtam egy láda sörben a Queens of the Stone Age bukása kapcsán. A ...Like Clockwork ugyanis a zenekar eddigi legletisztultabb alkotása, amely végleg levetkőzte magáról a stoner jelzőt, hogy valami sokkal komplexebb irányba haladjon tovább, ahol a világ már a pusztulás előtt áll.

Szerintünk: (5/5)

Szerintetek: (4,2/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Alice In Chains - The Devil Put Dinosaurs Here
(Capitol)

Nagyon rosszul kezdődött a kapcsolatom az Alice In Chains új lemezével, még úgy is, hogy engem már az előző albumnál sem érdekelt, hogy új az énekes, most meg pláne nem. Volt viszont tonnányi elvárásom, mert bár a 2009-ben megjelent Black Gives Way To Blue nagyon jó album volt, de annál is többet vártam, és úgy tűnik, nem csak én voltam így ezzel. A zenekar tartásból, következetességből viszont jelesre vizsgázott, amikor nem egy ismert énekest, hanem egy gyerekkori barátot vettek be maguk közé, amivel nagyjából a leghitelesebb újjáalakulók lettek a legutóbbi összeborulási hullámban. Szóval most már ettől a zenekartól vártak sokat az emberek, és nem attól a kilencvenes évekbeli rockzenekartól, amiben már nincs benne a 2002-ben elhunyt Layne Staley énekes.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4,9/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Naam – Vow
(Tee Pee Records)

Amikor már azt hinnénk, mindent hallottunk, mindig feltűnnek újabb és újabb zenekarok, amelyek próbálják tágítani a határokat. Az amerikai Naam a pszichedelikus-stoner-retro-doom rock/metalt igyekszik ha nem is teljesen újraértelmezni, mindenesetre egy sajátos szűrőn áteresztve a megszokottól eltérő formába önteni. Az új lemezén van, amikor ez sikerül neki, van, amikor kevésbé. Érdekes világot álmodott magának a Naam, kívülről minden szeglete ismerős, de közelebbről szemügyre véve, benne barangolva már semmi sem pont olyan, amilyennek ismerjük, vagy ismerni véljük. A hol lágyan, hol keményebben búgó orgonáról a Doors, a hipnotikus énekdallamokról a Vibravoid, de akár a Kyuss is, némely riffelésről természetesen a méltóságos Black Sabbath, a borultabb pszichedelikus részekről a Syd Barrettes Pink Floyd juthat az eszünkbe, viszont például az akusztikus Laid to Rest a teljesen más közegben mozgó Okkervil River folkos dalaival állítható párhuzamba. Ugyanakkor az egész lemezt belengő misztikus – nem félelmetes, inkább barátságosan sejtelmes – atmoszféra a szintén amerikai Om lemezeinek auráját idézi. A Naam viszont sokkal könnyebben emészthető, pont annyival, amennyivel földhözragadtabb a honfitársnál.

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Disclosure - Settle
(Universal)

A future garage-mozgalom alatt ébredező UK garage-house-láz királya, a Disclosure kiadta azt a lemezt, amivel bizonyíthatják, a stílus újjáéledése több egyszerű egynyári trendnél. A Settle az a műfajnak, mint mondjuk a Ghost In The Shell a japán animéknek, a forradalom kirakatanyaga, egy olyan lenyomat a trendi brit elektronikus zenéről, ami fiatal tehetségek sorát ösztönözheti a stílus lehetőségeinek további kihasználására. Egy dolgot már az elején le kell, hogy szögezzünk: a Lawrence-testvérpárnál akadnak izgalmasabb, zeneileg komplexebb alakjai is a folyamatnak, viszont úgy alakult, hogy övék lett a lehetőség arra, hogy fősodorba lépjenek. Mivel nincs Morgan Freeman-szerű beszédhangjuk, sajátos eszközökkel teszik ezt, és ami a legfontosabb: ultrarövid idő alatt. A Disclosure 2-3 év alatti sikere még napjaink rugalmas stílusmozgású zenéjében is egyedi eset, mivel csak egy pár kislemezmegjelenéssel értek el idáig. Toplistákat döntögetnek a szigetországban és világszerte, felvételeiket óriási legendák dolgozzák fel, egy csomóan keresik velük a kollaborációs lehetőséget, plusz a nyári fesztiválok igazi húzónevei közé tartoznak. Azzal, hogy a régi öregek (mint például El-B vagy Zed Bias) bevállalnak nekik egy-egy remixet, elismerik, hogy közel tizenöt év várakozás után a mainstreambe igazán betörni sosem tudó UK garage szoftverfrissített, utángyártott változata igenis jó irányba tart.

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Nem feltétlenül csak a metálzenében jellemző a változásokat elutasító megmerevedett gondolkozás, de kétségkívül itt fordul elő a legtöbbet. Csúnya általánosítás, de a keményzenék hívei nehezen barátkoznak meg a változásokkal, nekik következetesség kell és stabilitás. Ha megvesznek egy Amorphis-, egy Dark Tranquillity- vagy egy My Dying Bride-lemezt, akkor azt várják, hogy hozzák a szintet, de éppen abban a stílusban, amiben már évtizedek óta teszik. A három zenekarban viszont az is közös, hogy mindannyian kikacsintottak már a saját világukból, ezek a próbálkozások viszont egytől-egyig megbuktak a közönség szemében, pedig mind kifejezetten élvezetesre sikerült. Hajtás után visszatekintünk a múltba, és megnézzük mi a jelen.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A mostani dalmegosztásban az elektronika dominál, köszönhetően Fine Cut Bodies új EP-jének és a Mr. Bill-lel közös dalának, de van még friss EP Kodektől, új szám a Polar Deartől a nevet változtató Coarse pedig DJ Fresh-t remixelt. A dalmegosztás kakukktojása a Trousers, akik még áprilisban hozták ki a legújabb albumukat, amin végig mennek egy rakás gitárzenei műfajon a '70-es évektől napjainkig.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Iggy and the Stooges - Ready to Die
(Fat Possum)

Van annál punkabb dolog, mint 66 évesen félmeztelenül pózolni egy lemezborítón dinamit övvel a derekadon? Iggy Pop képletesen felkészül a halálra, de nem ám egy nyuggerotthonban Floridában, hanem a vadonatúj nagylemezén, amit pár hete adott ki a Stooges-zal. És tőle nem is várhatnánk mást, pedig több joga lehetne a visszavonult nyugdíjas évekre, mint Ozzy Osbourne-nak és Alice Coopernek együttvéve. Bár a maradék Stooges élén rögzített legújabb lemeze 40 évvel a Raw Power után jelent meg, ő még mindig ugyanaz a hála és hit nélküli egyszerű figura (ahogy a Sex and Money c. dalban elhangzik), aki mindig is volt. Pedig Iggy Pop túlélt talán mindenkit, sőt még önmagát is többszörösen azóta, hogy a hatvanas évek végén először fölmászott a színpadra. Egy olyan figura, akire még Henry Rollins is istenként néz fel, és a stand-up estjének egyik jelenetében úgy beszél róla, mint akivel soha nem tudott versenyezni színpadi energia tekintetében, hiába gyúrta szét magát.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Daft Punk - Random Access Memories
(Daft Life/Columbia) 

A Daft Punk kihátrált, köszönik szépen, egy ideig nem kérnek újra belőle. Egy nagyívű hátraarccal magára hagyták a szörnyet, amelynek felhízlalásában a Homework óta tevékenyen részt vettek. Ha valaki a három hónappal ezelőtti bejelentés megejtésénél, vagy az iskolapéldaként levezényelt reklámkampány bármelyik szakaszában azt mondta volna, hogy az új lemez egy gondosan felépített ünnepélyes kivonulási mechanizmus egyik legnyíltabb jele lesz, azt válogatott Interstella- és Tron-videókat, valamint lézershow-kra épülő komputerizált turnéfelvételeket mutogatva röhögtem volna körbe. Pedig a franciák nem most kezdték a puhatolózást a robotlét totális feladásának irányába, a túlfűtötten gépies hangulatvilág ellenére azért az ezt megelőző harmadik stúdióalbumuknak mégiscsak a Human After All címet adták, illetve az egy évvel később készült Electroma c. film 74 perces játékidejének egészét az emberi létforma sajátosságainak adaptálásának véghezvitelére áldozták. Ezen törekvéseket szorította háttérbe a Tron: Örökség 2010-es elemi bitszálakra szétbontott filmzenéje, amellyel látszólag újra a digitalizáció totemként való tisztelése felé fordították a kormányrudat. Viszont a Random Access Memories az eddigi tapogatózó humanizálódásnál millió lépéssel tovább merészkedik, olyannyira, hogy a következő lépcsőfok innen már vélhetően csak a maszkok végleges elhagyása, és azok ideologizált, képletes elföldelése lenne.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (3,5/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Meglehetősen izmos hónapon vagyunk túl, legalábbis ami garázsrock albumokat illeti, hiszen - egy válogatással kiegészülve - összesen hét olyan nagylemez jelent meg, amik mellett vétek lenne szó nélkül elmenni. Csajos poppunkkal mutatkozik be a valójában már nem is annyira új Bleached, a White Fence ismét szólóban barkácsol otthon, a Thee Oh Seesnek pedig alig kellett fél év, hogy ismét elkészítsenek egy stúdióalbumot. A bluesrockos vonalat egy kis Black Keys-támogatással Hanni El Khatib képviseli, viszont a két legjobb lemez Mikal Cronin nevéhez illetve a Deerhunter visszatéréséhez köthető. A végére egy friss válogatást is hagytunk, ami tökéletesen illeszkedik a blues, punk, rock és pszichedelikus műfajok garázsban érlelt tematikájához.