Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Jex Thoth – Blood Moon Rise
(I Hate Records)

Tavaly azt jósoltam, 2013 nagy éve lesz a retró rocknak, de már most be kell látnom, hogy tévedtem. Ugyan az érdeklődés, egyelőre legalábbis úgy tűnik, nem csappan a közönség részéről, és újabb zenekarok is szép számmal bukkannak fel (ahogy az lenni szokott, egyre több a selejt), a húzónevek más-más okból sorra csalódást okoznak. A The Devil's Blood, legnagyobb sajnálatomra, visszatért a nemlétbe, habár a nemsokára megjelenő utolsó lemezük dalai még így, demós verzióban hagyva is messzemenően bizonyítják, lett volna még jogosultsága földi tartózkodásuknak. A Ghosttól az Infestissumam nem rossz, és hype-olják is rendesen, de szórakoztató mivolta sem feledtetheti, hogy sekély e kéj. A titkos reménységek közül az Uncle Acid & The Deadbeats rendesen feladta a leckét rajongóknak és kritikusoknak egyaránt, a Purson viszont könnyűnek találtatott, legalábbis nálam. A Blood Ceremony még villanthat május végén érkező harmadik nagylemezén, igaz, a már ismert két szám nem ígér túl sok jót. Csendben érkezett viszont egy album, amelyet kevesebben vártak, mint mondjuk a Ghostét, de jóval többet adhat percnyi élménynél.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4,5/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Itthon viszonylag gyakran panaszkodnak arra a zenészek, hogy sokszor tíz év kell ahhoz, hogy egy produkció igazán befusson. Azonban vannak olyanok, akik előbb kapják kézhez a nyugdíjat, minthogy fesztiválszínpadon szerepelhessenek. Ilyen Seasick Steve, aki több évtized hobó életmód, szezonális munka és állandóan változó irányítószám után egy brit szilveszteri műsornak köszönhetően 65 évesen érte azt el, hogy végre a világ felfigyeljen rá. A veterán blueszenészt azóta pártfogoltságába vette John Paul Jones és Jack White is, kiadott egy rakás lemezt és az összes fontos angol fesztiválon headlinerként lépett fel, miközben a hirtelen jött rocksztár életmódnak hála sportkocsik és luxus házak helyett megelégedett egy új John Deere traktorral. Seasick Steve most ismét új stúdióalbummal jelentkezik, és ennek kapcsán sorra vesszük, hogyan jutott el a 13 évesen otthonról elszökő Steven Gene Wold a Glastonbury nagyszínpadáig.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Spiritual Beggars – Earth Blues
(InsideOut)

Mike Amott igazi munkamániás gitáros. Amikor a Heartwork képében a kilencvenes évek egyik legzseniálisabb metállemezét összerakó Carcassból kiszállt, amelyik amúgy egy felemás album után földbe is állt, akkor két év különbséggel két zenekart is útjára bocsátott. Mindkettővel gyártja a lemezeket, de míg az Arch Enemy kifejezetten aktív, a Spiritual Beggars inkább hobbiprojekt, olyannyira, hogy koncertezni is inkább csak akkor járnak, amikor lemezük jelenik meg, holott ha valami, akkor ez a zene megérdemelné az aktív turnézást. A hetvenes évek hangzását félreérthetetlenül másoló zenekar egy koncerten elsöprő lehet.

Ráadásul ezek a dalok többet is érnek, mint az Arch Enemy kimatekozott fél-deathmetálja. Amíg ott szinte gitároktató módjára megy a tekerés, és a kockára lereszelt riffek, addig itt laza csuklós, ösztönös témák vannak, és egy valóban együtt lélegző zenekar. Erről a zenéről süt, hogy imádják játszani. A lemezeik nagyjából egységes színvonalon nyújtják a retro hard rockot, többek között a Black Sabbath, a Led Zeppelin és a Uriah Heep munkáiból építkezve. Az Earth Blues talán annyiban más, hogy közérthetőbb és felszabadultabb is, mint a korábbiak.

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (4,8/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Sena Dagadu - Lots of Trees
(Irie Maffia Production)

Az Irie Maffia sokcsápú polipként van jelen a hazai elektronikus zenei életben, tagjai cuppogós tapadókorongokkal kapaszkodnak a szcéna közel minden egyes rétegébe. Bár Columbo mostanság túlzottan is belemasírozott a fake-raszta szerepkörbe, illetve a zenekar egyéb tagjai más projektekben is kiélik a kreativitásukat, ez azonban nem nagyon megy az összhatás rovására, legújabb lemezükben ugyanis nem sok hibát találtunk. Képregényes hasonlattal élve ezek az arcok a magyar zene bosszúállói, akik külön-külön és egyesülve is ugyanúgy megállják a helyüket, de a formáció Tony Starkja, azaz központi eleme továbbra is az a Sena Dagadu, aki most egy olyan szólólemezt tett le az asztalra, ami egyik világból a másikba pattint minket úgy, hogy a kettő között még kapaszkodni sincs mibe. Afrobeat-puhatolózások, egy kis freejazz és triphop, az egész mögött pedig ott állnak Sena egyedi r'n'b-bástyái, amik a pop felé húzzák feszesen ezt a sokfelé ágazó, kúszónövényekkel telefont lombkoronát. 

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Lajkó Félix - Mező
(Fonó)

Lajkó Félix sorrendben tizenkettedik lemezéhez érkeztünk, ami önmagában is jelentős szám és egy életműt tekintve is nagy dolog. Ráadásul itt a különlegességet kétszeresen aláhúzza, hogy a kivételes megítélésű hegedűs ezúttal, életében először citeralemezzel állt elő. A CD belső borítójának szövege is megerősíti ezt, úgymint: 1983 – Lajkó Félix megkapja élete első citeráját. 2013 – Lajkó Félix elkészíti élete első citerás lemezét. No, ez már valami, így egészen más a felütés, az ember más lelkiállapotba helyezkedve kezd zenehallgatásba. 

Lajkó Félixről így az elején annyit érdemes megjegyezni, hogy a kép tisztuljon azok számára is, akik még nem hallottak róla, vagy csak felületesen, hogy a muzsikusvilág egyik legexcentrikusabb, legkevésbé zsánerekbe sorolható figurájáról beszélünk, aki sok ítész szerint egész életében azt a bizonyos egyetlen művet játssza. Erről egyébként ő maga, a nekünk adott interjúban ezt mondja: „Sokan vannak, akik ezt nyomják: a Lajkó az nem változott, meg ezt kéne csinálnia, meg amazt kéne csinálnia. Nem tudom, mit kéne változtatnom rajta, egyáltalán mások mit szoktak rajta változtatni? Minden alkalommal más kéne csinálnom? Nézd meg, falusi hegedűsök életük végéig ugyanazt játsszák, ráadásul generációkon át. Vagy hegedűversenyeket.” De ha jól átgondoljuk, akkor ez igaz mindenféle műfajokra, nem csak a folk és a klasszikus zene világára. Zsánert, műfajt, formát persze változtatnak gyakran a zenészek, már a nagy trendi elvárások miatt is, de a zenélés lényegi, belső minőségét áthangolni nem nagyon szokta senki. Miért is kéne? Mindenesetre Lajkó Félix most hangszert váltott, elővette réges-régi, még édesanyjától kapott citeráját, amit bizonyára legalább olyan jól ismer, mint saját arcát, vagy még jobban, hozta régi kedves bandáját, azaz Brasnyó Antal brácsást, Kurina Michael cimbalmost és Kurina Ferenc nagybőgőst.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Kid Cudi - Indicud
(Wicked Awesome)

Nem vagyok benne egészen biztos, hogy ezt a lemezt mindenképpen ki kellett adni. A zseniális Man On The Moon II: The Legend Of Mr. Rager és a rockoskodó-kísérletezős WZRD után Kid Cudi új albumával kapcsolatban erős hiányérzetem támadt. Az avantgárd hiphopban utazó, ám a mainstreambe ügyesen belesimuló rapper nem rég szakított a Kanye West fémjelezte G.O.O.D. Music brigáddal. Az új matériát hallgatva felötlik, hogy ez a szakítás talán nem is volt olyan barátságos, ahogyan azt tálalták. A bejáratott, ötletes producerek hiánya egyszerűen ordít a lemezről.

A lemezt egy teljesen felesleges instumentális intro nyitja meg. Több mint két perc malmozás után az Unfuckwittable még mindig csak amolyan bevezető. Művészieskedő, űrhajós alap, falcet refrén, némi gitározással megspékelve, de semmi extra. Igazából egészen a harmadik tételig kell várni, hogy beinduljon a dolog. A Just What I Am Daft Punkot idéző refrénje igazi telitalálat, és titkon elkezdünk reménykedni, hogy – ha lassan is –, de azért csak-csak nekilódul a lemez.

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (1,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Brains - Full Range
(Beats Hotel Records) 

A brosteppel és egyéb faldöngölős elektroformulákkal egybeolvasztott dancehall breakbeat/drum'n'bass (fuh, még leírni is fárasztó) képében a magyar elektronikus színtér egyik legérdekesebb szereplője, a Brains hosszas stílusbeli keresgélés és számtalan tagcsere után úgy tűnik, ezúttal tényleg magára talált. A magukat koncertzenekarként aposztrofáló formáció kifejlesztette azt a közlésmódot, amellyel a trendkövető fiatalokat a leghatékonyabban megszólíthatják és szorosan magukhoz láncolhatják. A Full Range igazából a zenekar számára a hatalmas közönségsikert meghozó Refresh The Style nyomdokain halad, csak jóval epikusabb és grandiózusabb annál. Pedig gyakorlatilag semmi mást nem csinál, mint felmondja az Egyesült Királyságból az USA által importált és egészen íves röppályára állított brostep-mozgalom és a Pendulum In Silico utáni reformja óta virágzó stadion-dnb-hullám összes kliséjét, de haragudni mégsem lehet rá. Mindjárt meg is mondom, miért. 

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (4,7/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Irie Maffia - Nagyon jó lesz
(Irie Maffia Productions)

Az Irie Maffia vitán felül Magyarország egyik legnépszerűbb zenekara, akik a 2007-es bemutatkozó lemezük óta szép aprólékosan levetkőzik magukról a kétes értékű reggae kollektíva címkét és a kifejezetten kísérletezésre alapuló kortárs popzene irányába indultak el. Ennek ékes példája a nemrég megjelent Nagyon jó lesz, ami jamaicai hatásokat már tényleg csak nyomokban tartalmaz, ez pedig nemhogy jól áll nekik, de az idei év egyik legerősebb magyar albumai közé emeli a mostanit. Három évet kellett várni a 12 fős alakulat új nagylemezére, ami tovább vitte a What’s My Name?!-en tapasztalható törekvést, miszerint egyre inkább távolodnak a reggae-dancehall gyökerektől, hogy egy saját képükre alakított, abszolút rádióbarát popzenét hozzanak létre. Amíg az említett nagylemezen ennek csak az első lépéseit hallhattuk, a Nagyon jó lesz már célszalag átszakításának a hangját hallatja. Hiba is lett volna ennyi, hazai szinten kiemelkedő zenész közös produkcióját bármilyen zsánerre korlátozni, így a Nagyon jó lesz egy kifejezetten érdekes, izgalmas hanganyag lett.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (2,7/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Tyler, The Creator - Wolf
(Odd Future / Sony)

Tyler, The Creator Wolf című harmadik albumának több előnyös tulajdonsága is van: nem az egydimenziós polgárpukkasztás Tyler elsődleges célja, az agressziója nem hatalmasodik el a tehetsége felett és most először érezhetjük azt is, hogy meg szeretné mutatni a teljes zenei spektrumát. A rossz viszont az, hogy most először érezhetünk sajnálatot is napjaink egyik legellentmondásosabb zenészének irányába,.

Az Odd Future kollektíva elmúlt évekbeli térnyerése volt olyan méretű, hogy a hip-hop világát valamennyire is követők mostanra határozott véleményt alkothattak az OFWGKTA-ról (Odd Future Wolf Gang Kill Them All) és központi arcáról, Tyler, The Creatorról. Vagy szeretik a a három emberre is elég kreatív energiájáért és a szokványosan betaláló trollkodásaiért, vagy nem szeretik az erőszakos, homofób és hímsoviniszta szövegei miatt, illetve azért, mert mást nem nagyon csinál azon túl, hogy sokféleképpen elküldi a világot a picsába.  Ő a senkinek sem közömbös arc mintapéldánya, és részben innét ered az is, hogy az előző, Goblin című albumából nem sikerült megcsinálnia azt a digitális bennszülöttek szociális problémáiról és elfojtott agresszióiról szóló korrajzot, amivel nála hitelesebben talán senki nem lenne képes előállni. A Goblin elveszett Tyler folyamatos önigazolási kényszerében, előrelépés helyett csak céltalan sötétséget és egy nagyon mérges srácot hozott. Több függő kérdésre is választ kellett tehát adnia a Wolfnak, az pedig csak rátett minderre egy lapáttal, hogy az előző lemez megjelenése óta eltelt időszakban Tyler, The Creator mind inkább világszerte ismert hírességgé vált, így a környezetével vívott harcához hozzácsapódott Hollywood is, tokkal vonóval.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (2,7/5) - 1 2 3 4 5