Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Olyan érzés ezt a dalt hallgatni, mint amikor a filmbeli öreg bokszedző, mondjuk Mickey a Rocky első három részében még visszafordul az ajtóból, és jól képen törli a fiatal tacskót, aki azt hiszi, hogy már mindent tud. Vagy hallani, ahogy Walt Kowalski a Gran Torino végén meggyónja Thaonak, amit még a papnak sem mondott el. Önmagában semmit sem árulnak el róla azok a száraz tények, hogy Bob Dylan nyolc év után most először jelentkezett saját dallal, amelyben majd' tizenhét percen át John Fitzgerald Kennedy meggyilkolásáról énekel, leginkább ráérősen csordogáló zongora és vonós aláfestéssel. Viszont az egészet végighallgatva, elolvasva a szöveget, melyet egy jó fülű kommentelő volt szíves lejegyezni, olyan, mintha a teljes huszadik század intene búcsút Buster Keatonnel, a Beatles-szel, Marilyn Monroe-val, John Lee Hookerrel és a többiekkel. Persze lehet, hogy csak a mostani bizonytalan idők mondatják ezt velem, de akár így van, akár nincs, az biztos, hogy érdemes rászánni az időt. Mutatjuk is a hajtás után!
