Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Minden zenei hullám ott kezd igazán unalmassá válni, amikor a jellegtelen zenekarok elérik a jók szintjét népszerűségben. A Razorlight ennek a legjobb példája. Az első lemezük egy több-kevésbé (inkább kevésbé) hallgatható, tipikus angolszász gitárzenét tartalmazó munka volt, igaz abból sem emlékszem egy árva hangra sem. Második nekifutásra már címet sem tudtak kitalálni, ezért aztán Razorlight lett az is, és valamivel azért emlékezetesebbre sikerült: annyira rossz volt, hogy minden tanács ellenére sem voltam képes rávenni magamat, hogy megnézzem a Szigetes performanszukat.
Akkor most itt a Slipway Fires, és bármennyire is ellenkezett minden porcikám, kötelességemnek éreztem megkísérelni a megszeretését, többtízezer nyugati pubertás csak szereti valamiért Johnny Borrelléket. Az első hallgatásra a buszon került sor, itt úgy a második szám után elkezdtem vadul keresni valami használhatót. Reggel volt, sötét is, biztos ez volt a hiba, egy ilyen partizenét nem lehet félálomban értékelni. Később délután is nekiestem, akkor már kevésbé idegesített, a produktum közepéig ki is bírtam, de megint úgy éreztem, elég. Sokadszorra azonban sikerült a küldetés, egy szép napsütéses napon a monitor előtt barnulva összejött, egyben befogadtam mind a 38 perc, 45 másodpercet!
Amit el tudok mondani: nem érte meg, a Slipway Fires-re fordított időben hallgathattam volna többet a Dodos lemezt. Ugyanakkor tény, hogy a hiba az én készülékemben van, mert a Razorlight fejlődött: végre nem érzik kötelezőnek a Libertines kontakt miatt a hitel fenntartását, és mernek gusztustalanul arcbamászó stadionrock dalokat írni. A kezdő Wire to Wire például a zongorás – kórusos, lassan építkező szerkezetével biztos, hogy a bevonulásra lett kitalálva, külön ügyelve arra a pillanatra, amikor megjelenik Borrell, a kilátogató lányoknak pedig egyszerre nedvesedik be a My Chemical Romance merchandise shopból való bugyija – a fiúk nem tudom elképzelni hogy ez idő tájt mit csinálnak, de feltehetőleg ezen bugyik közelébe próbálnak jutni.
Az ezután következő Hostage of Love egyébként még nem is rossz szerzemény, az is elképzelhető hogy külön kimásolva még hallgatni is fogom – ez a dal a fény az alagút végén, de a You and the Resttől kezdve egyre gyanúsabb, hogy ez a fény csak egy egyre közeledő vonat. És valóban, következetesen jönnek az egyre gyengébb dalok, amik hangulattól függően sorolhatóak a szar – középszar – semmilyen kategóriák valamelyikébe. Lehet ezt szeretni, de kizárólag 18 év alatt.
Kiadó: Vertigo
Év: 2008
Link: www.razorlight.co.uk
