Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A 21. századra a klasszikus gitáralapú rockzene szinte teljesen kiveszett a nemzetközi mainstreamből, és csak egy ideig képviselte ott magát komolyabban az indie és a garázsrock pár évig tartó népszerűségével. Utóbbi kategóriába sorolják sokan a White Stripesot, akik a The-s zenekarokkal (Hives, Strokes, Vines) ellentétben mindössze csak egy gitáros-dobos duó, viszont talán pont ezért – na meg a tudásilag az összes felsorolt együttes zenészei közül kiemelkedő Jack White miatt – alakult ki leghamarabb kultusz a két White körül, akik aztán fel is oszlottak, miközben a másik három együttes máig aktív. Azonban ez a blues-alapú, egyszerű dobra és virtuóz gitárra alapuló rockzene jelentette az utolsó szalmaszálat a rock and roll számára, hogy továbbra is releváns maradjon a könnyűzene számára, így jöhetett képbe később a Black Keys, aki mára a világ egyik első számú rockzenekara lettek.
Dan Auerbach és Patrick Carney együttes azonban már egy jó ideje nem duóban működik, hiszen a folyamatos fejlődést nem lehet garantálni mindössze két hangszerrel. Ezért adódik a kérdés: a White Stripes hiányában és a Black Keys karrierjének csúcsán, ki lesz a következő rockduó, amely eltalálja az átlag zenefogyasztók ízlését? A továbbiakban megpróbáljuk bemutatni azokat a párosokat, akik a jövőben legalábbis megközelíthetik az említett White Stripes vagy a Black Keys sikerét. Nem klónokat keresünk tehát, hanem olyan gitáros-dobos duókat, akik alig vannak túl pár nagylemezen vagy éppen egyen sem, de szép jövő állhat előttük.
DZ Deathrays
Miközben a Death From Above 1979 hosszú idő után végre új anyagon dolgozik, az akár kisöcsinek is tekinthető DZ Deathrays idén jelentette meg bemutatkozó albumát, a Bloodstreamset. Az ausztrál párosra mi akkor figyeltünk fel először, amikor szerepeltek az NME és a Q magazin 2012 egyik legjobban várta bemutatkozásait összegyűjtő írásában, köszönhetően a remek fogadtatásban részesülő EP-iknek. Stílusukat tekintve képtelenség elvonatkoztatni a DFA 1979-tól illetve a szintén John F. Keelerhöz köthető MSTRKRFT-tól. Azonban itt a zajongás helyett sokkal nagyobb hangsúlyt kap a táncolhatóság és a pszeudo-hedonizmus, amely a két hosszú hajú bőrdzsekis arcot látva akarva-akaratlanul felidézi bennünk a kétezres évek közepi, Justice vezette francia electro hullámot. Ezt az állítást az is alátámasztja, hogy a klasszikus gitár-dob kombót rengeteg elektronikával egészítik ki, emiatt teljes joggal lehet őket dance-punk produkciónak titulálni.
A páros idén májusban ki is hozta a Bloodstreamset, amely alapvetően egy party-orientált punklemez, rengeteg nyers erővel, zajjal, taknyos üvöltözéssel és gitárnyúzással, miközben az elektronika tényleg csak a két hangszeres felállás okozta hiányosságok pótlására, a jobb hangzás érdekében lett használva. Akár azt is mondhatnánk, hogy a DZ Deathrays az Y-generáció azon dühös tagjainak a zenéje, akik a punkzenére már nem verekedni akarnak, hanem UV-reagáns pólóra húzott bőrdzsekiben szarrá drogozva tombolni miközben epilepsziás rohamot kapnak a stroboszkóptól. Ez annyira igaz a DZ Deathraysre, hogy saját programozású fénytechnikával koncerteznek, a punk attitűdről pedig mindent elmond, hogy amikor a Foo Fighters előtt zenéltek, megpróbálták ellopni Dave Grohlék piáját, mert az övék elfogyott. Ráadásul a srácok máig imádnak házibulikban zenélni, egyetlen kikötésük, hogy az ne legyen meghirdetve sehol.
Hova tovább?
A következő lépcsőfoknak mindenképpen annak kell lenni, hogy a következő stúdióanyaghoz szerezzenek egy kreatív producert. A hangzás már most rendben van, de egyelőre a dalszerzés helyett az ösztönös energia dominál. Hosszútávon minden bizonnyal nagyobb szerepet kap majd az elektronika, de semmiképpen sem szabad abba a csapdába beleesni, amiben mondjuk a Bloc Party a második és harmadik albumával.
JEFF the Brotherhood
A JEFF esetében annyival könnyebb a helyzetünk, hogy egy bővebb lemezkritikában már foglalkoztunk az Orrall-testvérekkel. Jake és Jamin nashville-iek révén születésük óta szívják magukba a város gitárszagú levegőjét és a zenész apuka miatt pláne nem volt nagyon más választásuk, mint gitárt fogni és leülni a dobok mögé. Teszik ezt már 2001 óta, vagyis egyidősek a Black Keys-zel. Ennek ellenére először csak 2009-ben keltették fel a szaksajtó figyelmét a Heavy Days nagylemezzel. Konkrétan öt album kellett nekik ahhoz, hogy valaki vegye a fáradtságot és felfigyeljen rájuk.
Innentől viszont végre beindult a szekér, először megjelentettek egy-egy kétoldalas kislemezt a Best Coasttal és Ty Segallal is, majd Jack White Third Man Recordsa adta ki egy koncertfelvételüket. White-tal később is dolgoztak együtt, majd az idei lemezük már a Warner gondozásában jelent meg, aminek köszönhetően megnyerték maguknak Dan Auerbachot producernek. A Black Keys frontembere csodát tett az évek óta kallódó, stílusát még mindig csak kereső testérpárral és a nyár egyik legkirályabb feel good rocklemezét hozták össze együtt.
Stílusukat tekintve nehéz meghatározni a JEFF zenéjét, mivel rendkívül jellemző rájuk a csapongás és a beleszarok mindenbe hozzáállás. Alapvetően egy garázsbandáról van szó, akik néha már pofába mászóan primitív zenét csinálnak, legyen szó punkról, pszichedelikus rockról vagy középtempós powerpopról. Pont ez a szándékos primitívség áll kifejezetten jól nekik, mintha azt üzennék a vele, hogy: tudunk mi ennél jobbat, csak nem akarunk. A két tagon egyébként is látszik, hogy inkább ösztönös rock and roll arcok, mint kifinomult zenészek, elég megnézni velük és Auerbach-hal ezt az interjút, ahol a végére totál részegre isszák magukat. Ez a fajta vagányság pedig kiemeli őket a többi garázsrock zenekar közül, mivel ők nem elégednek meg a nagyok nyúlásával vagy múltba révedéssel, hanem ahhoz nyúlnak amihez éppen kedvük van, aztán annyi energiát és dögöt pumpálnak bele, amennyi fizikailag csak lehetséges. Arról nem is beszélve, hogy akikkel a White Stripes és a Black Keys frontembere is dolgozott már együtt valószínűleg nagyon tudhatnak valamit.
Hova tovább?
Nagy kérdés például, hogy a Hypnotic Nights remekbeszabott dalait, hogyan fogják élőben eljátszani bár az is igaz, hogy a számok gerincét továbbra is a dob, a zúgó gitár és az ének alkotja. Az összes zenekar közül nekik van a legnagyobb esélyük a nagy áttörésre, nem csak Auerbach és White támogatása, hanem a megjelenésük miatt is. Két szakadt zenész, akiket évtizedtől függően lehet hippinek, hipszternek, beatniknek vagy punknak is hívni lényeg, hogy rohadtul nem azt csinálják, amit mások. Ha egy kis komolyságot visznek a zenéjükbe és képesek lesznek egy picivel több kompromisszumra, akkor már egy-két éven belül rádiókompatibilis zenekarrá válhatnak, csak nehogy túl sok pénzt kínáljanak nekik aztán olyan műmájerekké váljanak, mint a Kings of Leon.
Black Box Revelation
Angolszász területek után ideje Európára terelni a figyelmet, méghozzá Belgiumra, ahol az utóbbi évtizedben gombamód megszaporodtak a jobbnál jobb gitárzenei formációk. Ilyen a Black Box Revelation is, amely 2007-ben adta ki az első EP-jét, amit aztán három nagylemez követett. Az első kettőn Európa egyik első számú stoner rock zenekarának dobosa, Mario Goossens volt a producer (interjúnk vele itt olvasható) a Triggerfingerből, a keverési munkákat a korábban a Wolfmotherrel, a Jettel és a Soulwaxszel is dolgozó Greg Gordon végezte, a masteringet pedig az a Fred Kevorkian, aki olyandok lemezeit tette jobbá, mint Iggy Pop, a U2 vagy éppen a White Stripes.
Innen már egyenes út vezetett az Egyesült Államokba és annak egyik legbefolyásosabb stoner rockeréhez, Alain Johanneshez, aki többek között olyan bandákban zenél, mint a Queens of the Stone Age, az Eagles of Death Metal vagy Them Crooked Vultures. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően a BBR már túl van az első amerikai tévés fellépésén – ahogyan egyébként nemrég a a JEFF the Brotherhood is – és nagy erővel azon vannak, hogy belga létük ellenére betörjenek az amerikai zenei piacra.
Ugyanis egyértelműen ez a célja a két gyerekkori jóbarátnak, mivel a BBR zenéje igazi ’60-’70-es revival, benne rengeteg stoner elemmel, pszcihedelikus elszállással, gitárnyúzással és Jan Paternoster nyávogós hangjával, ami inkább tűnik a gitárzajban egy kétségbeesett kiáltásnak egy komolyabb bad trip alatt, minthogy irritáló lenne. Hatalmas előnyük, hogy nem csak remek gitáros, hanem hatalmas effektbuzi is, ezért nem csak sokkal teltebb a BBR hangzása, de rengeteg kifejezetten érdekes, különleges torzítást, effektet és hasonló megoldásokat használ, hogy ne váltson önismétlésbe egy idő után. Az előző két bandával ellentétben viszont a BBR-ben nyoma sincs a punknak, helyette van egy rakás akusztikus dal, amolyan igazi amerikai országúti ballada, amikor egy öreg piros Cadillacben két zsíros hajú, szőrös fickó zötykölődik hatvannal, egyiknek a kezében egy üveg whiskyvel, másik szájában meg egy fél órája elaludt joint.
Hova tovább?
A Black Box Revelation európai mértékkel már az első lemeztől kezdve remek stábbal dolgozott együtt, ráadásul egy olyan zenei közegből sikerült kiemelkedőt nyújtania, ahol a szomszéd klubban mondjuk a Triggerfinger, a dEUS vagy a Steak Number Eight zenél éppen. Most, hogy már ilyen közel kerültek az amerikai stoner színtérhez elég valószínű, hogy Josh Homme is feltűnik valamikor a környéken, bár ehhez valamivel tempósabb zenéket kell írniuk. Ez lehet a kulcs a zenekarnak, hogy meglegyen a nagy amerikai áttörés, mivel egyelőre csak kibaszott jó dalokat tudnak írni, nem pedig azonnal megjegyezhető rockslágereket. Viszont zeneileg meg van bennük az a lehetőség, hogy a stoner helyett Black Keys-féle garázs blues vonalon haladjanak tovább, de még – európaiak révén – egy jóval teátrálisabb stadionrock is simán elképzelhető tőlük.
Japandroids
Őket már tényleg nem nagyon kell bemutatni, hiszen legutóbbi nagylemezükről mi is írtunk, ráadásul pár hete koncerteztek is nálunk. A kanadai noise rock páros 2009-ben tűnt fel, amikor is a Pitchfork felkarolta a bemutatkozó lemezüket, ami nélkül ma már lehet nem is lenne Japandroids. A mindent elsöprő Post-Nothing lemezt egyszerűen zabálta a szaksajtó, máris a következő nagy punkzenekarnak aposztrofálva őket. Pedig a punkhoz tényleg csak a dalaik tempója – főleg a bemutatkozó lemezen – miatt van bármi közük, alapvetően egy érzelemmel teli noise rock párosról beszélünk, akik annyira gyűlölnek stúdiózni, hogy azt a bizonyos debütanyagot inkább kétszer gyorsabban játszották fel, csak legyenek már túl rajta.
Aztán az idei Celebration Rock már egy valamivel kiforrottabb anyag lett és a punkos lendületet és zajos gitárzúgást felcserélte valamiféle bájos stadionrock. Érezhető rajta, hogy sokkal teátrálisabb dolgokat szeretnének, tele őszinte férfiérzelemmel, amellyel bárki könnyen tud azonosulni még akkor is, ha esetleg már bőven a harmincas éveiben jár. Ráadásul a srácok elképesztően jók élőben, és saját elmondásuk alapján is inkább koncertzenekarként tekintenek magukra.
Ezen a listán egyébként talán ők most a legfelkapottabbak, egyben ők jöttek a legmélyebbről is. Az abszolút érdektelenség miatt kis híján feloszlottak, mert a később agyon ajnározott Post-Nothing a kutyát sem érdekelte. Máig ők a producerei a saját lemezeiknek, aminek stúdiómunkálataira tényleg csak legminimálisabb időt pazarolják. Fontos szerepet játszanak náluk a feldolgozások mind élőben, mind a lemezeken – igaz ilyen a Post-Nothingen pont nincsen. Ez az a rész, ahol van némi kötődés köztük és a White Stripes között, hiszen Jack White-ék is játszották jó párszor azt a Gun Club-dalt, amely a Celebration Rock egyik legjobb szerzeménye és a pesti koncert záró dala volt.
Hova tovább?
A Japandroids per pillanat az egyik legfelkapottabb új rockzenekar, amihez hozzájárult azért a minőségi pop punk zenekarok hiánya is. Ugyanis a Japandroids mind a noise, mind a punk jelző ellenére egy kifejezetten popos banda, ami főleg az énekben és háttérvokálban csúcsosodik ki. A srácok pedig képesek igazi érzelmes, mégsem csöpögős számokat is írni, mint mondjuk az I Quit Girls vagy a Continuous Thunder. Az ő esetükben feltétlenül szükséges lehet később egy veterán producer – mondjuk Mark Ronson – aki nem szól bele túlságosan a dalírásba, egyszerűen csak segít abban, hogy kiemelje a páros legfőbb erényeit és valamivel hangszeresebbé tegye a számaikat. Persze lehet, hogy ez később külső segítség nélkül is menni fog, mindenesetre mi nagyon kíváncsiak lennénk, hogy Brian King mire lenne képes egy profi producerrel az oldalán.
Hanni el Khatib
A végére egy kakukktojás, mivel a név csak egy embert takar, de élőben el Khatib mögött ott dobol egy gimnáziumi osztálytársa, szóval azért valamennyire csak belefér a felsorolásba, na. Azért sem szerettük volna őt kihagyni a listáról, mert lehet van még számos remek, feltörekvő rockduó (Black Pistol Fire, Mueran Humanos, White Swallow, Horse Brothers), de a félig palesztin, félig filippínó származású San Francisco-i gördeszkás a tökéletes példája annak, hogy a fekete Amerika blues zenéjét már nem csak a menőző szüleink, a zeneileg kissé leragadt haverjaink illetve mi magunk tudjuk igazán értékelni, hanem az újgenerációs, multikulti nagyvárosi fiatalok is, akik jobb híján évtizedeket mennek vissza inspirációt keresve az időben. Hanni el Khatib pont ilyen.
Majdnem pontosan egy éve jelentette meg bemutatkozó lemezét, a Will the Guns Come Outot, ahol el Khatib hangja már-már kísértetiesen hasonlít Dan Auerbachéra, ráadásul zeneileg sem áll távol a Black Keystől. Igazi, 21. századi blues és garázsrock ihlette barkácslemez, ahol a gitáros néhol egészen az ’50-es évekig megy vissza, majd áttér egy kis időre a countryra, hogy aztán ismét Black Keyses gitárnyúzásba kezdjen.
Olyannyira sok a hasonlóság el Khatib és a Black Keys között, hogy a következő albumon már Dan Auerbach lesz a producer, akivel teljesen véletlenül haverkodott össze egy párizsi klubban, ahol tök ismeretlen Los Angeles-i zenekarokról kezdtek beszélgetni és azonnal megértették egymást, pedig korábban el Khatib tervezte a logót Auerbach stúdiójának, ugyanis civilben a HUF nevű gördeszkás ruhacégnek a kreatív igazgatója.
Hova tovább?
Amekkorát lendített a JEFF the Brotherhoodon Auerbach személye, akkorát fog minden bizonnyal Hanni el Khatibon is. Viszont amíg az Orrall-tesóknak szükségük volt végre egy tudatos szakemberre maguk körül, addig el Khatibnak inkább egy zenész kell, aki ráncba szedi az itt-ott kissé tompán szóló dalokat és keretet ad nekik. El Khatib ugyanis a dühös blues rockerek nem túl népes táborát erősíti, az olyan kőkemény szakítós dallal, mint a Fuck It. You Win. vagy a pusztítani vágyásról szóló Build. Destroy. Rebuild., ezért az inkább egy fehér gyapotszedő lelkivilágával rendelkező Auerbachnak nem szabad ezt a dühöt és vadságot elnyomnia el Khatibban, helyette zeneileg kell feltuningolnia a néhol foghíjas hangzást. Viszont Hanni el Khatibban minden potenciál meg van, hogy később az Jack White vagy Dan Auerbach nyomdokaiba léphessen, de az is kifejezetten jól állna neki, ha – mint mondjuk Ty Segall – fogna és összerakna maga mögé egy rendes zenekart. Csak az a Hanni el Khatib Band így elsőre elég szarul hangzik, szóval lehet mégis elég a no name haver a dobok mögött.
