Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Nelly - M.O.
(Republic)

Nelly az ezredfordulón tört be a zeneiparba Country Grammar című albumával, és az azonos című kislemezzel, amely hamarosan a mainstreamre nyitott közönség egyik legnagyobb favoritja lett. A St. Louis-i rapper egyedi, éneklés és rappelés közt egyensúlyozó flow-ja, és a napfényes alapok biztosították helyét a zenecsatornákon. Aztán 2002-ben megérkezett a Kelly Rowlanddel közösen jegyzett Dilemma, amellyel hosszú hónapokra bebetonozta magát a slágerlistákba, és lépten-nyomon felcsendült, mígnem a dallam hallójáratainkba végérvényesen bele nem égett. Két évvel később egy napon jelentette meg a Sweat és Suit albumokat, amelyeket akár duplalemezként is kezelhetünk. Meglepő módon Nellynek sikerült fenntartania az érdeklődést a 13+11 számon keresztül, és jó néhány nagyszerű slágert is szállított. Aztán jött egy viszonylag hosszú szünet, Nelly alig hallatott magáról, és a 2008-as visszatérő lemez már nem lett valami nagy dobás, ahogy a rákövetkező is igen halovány, feledhető alkotás. Szó se róla, Nelly túl van karrierje csúcspontján, így az új, Missouri államra utaló M.O. című album igazi tétje sajnos már nem az, hogy jön-e számára egy második tavasz, hanem inkább az, hogy képes-e releváns névként fennmaradni a Drake és Future uralta pop-rap szcénában.

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (0/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Halott Pénz - Szólj anyunak, hogy a városban vagyok
(Szerzői kiadás)

Miközben egy ideje a hiphop reneszánszáról beszél mindenki itthon, valójában igen nehéz igazán kiemelkedő előadót vagy csapatot találni, akik ne 10-15 éves formula alapján dolgoznának. Ezért is kaphatott a szokásosnál kiemeltebb figyelmet Halott Pénz, aki mindent megtestesít, amit a mai magyar rapperek nagy része nem. Számos sikeres Youtube-videó után szép lassan összehozott egy új nagylemezt, aminél az volt a fő kérdés, hogy vajon mire elég a milliós nézettség, amikor össze kell rakni egy rendes stúdióalbumot. Az elvárás az ő esetében talán kicsit magasabb, mint társainál, hiszen pont azért terelődött rá annyira a szaksajtó figyelme, mert bátran nyitott a mainstream felé úgy, hogy nem nyúlt olcsó népzenés hatásvadászathoz és okosan megválogatta a közreműködőit. A Szólj anyunak, hogy a városban vagyok így részünkről az egyik legjobban várt magyar rapzenei nagylemez, amely ha nem is forgatja fel fenekestül a színteret, de legalább mutat egy alternatívát a még mindig a panelházak rothadó pingpongasztalain cigizgető ifjú szöveghuszároknak.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Hangmás - Hangmás
(Szerzői kiadás)

Ha van mai modern zenekar, amelynek szépen le lehet követni a fejlődését az első nagylemez óta az mindenképpen a Hangmás. 2006-ban még az indie-mánia közepén hozták ki a debütáló lemezüket, majd ebbe a skatulyába bekerülve szinte egyedüliként élték túl a szerencsétlen műfajmegnevezés lassú elhalálozását. Persze ez sokban köszönhető annak, hogy a Hangmás mindig is inkább egy (poszt)punk együttes volt, mintsem szépfiúk alkotta gitárzenekar. A Funeral Party Budapest vadságát a letisztultabb Valaki ma este megsérülhet követte, majd jött a Ragadozó, amivel talán elérték a saját dalszerzői kvalitásaik legmélyét. Így a mostani stúdióalbumon már nem kellett annyit stresszelni, voltaképpen azt csinálhattak, amit csak akartak. Ennek az lett az eredménye, hogy több szám a Hangmás korai időszakát idézi, Minda Endre már csak magyarul énekel és jól hallhatóan felszabadultabb a zenekar, mint valaha. Ez pedig egy rakás olyan remek dalt szült, amivel ismét tudnak azonosulni a húszas, harmincas éveiben járó urbánus fiatalok.

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (4,7/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Five Finger Death Punch - The Wrong Side of Heaven and the Righteous Side of Hell, Volume 1
(Universal)

A 2005-ben alakult Five Finger Death Punch az amerikai metálzene élvonalában ülve új kihívásokat keresett. Az új lemezük írása közben nem álltak meg egy albumnyi dalnál, rögtön összeraktak két lemezt, ami azonban (talán szerencsére) nem együtt jön ki. Az első rész alapján egyébként az sem lett volna elveszett ötlet. Sikerült változatos és csak kis üresjáratokat tartalmazó dalokat írni, bár kilencven perc talán már sok lenne a slágermetálból. A bónusz számok nélkül alig 45 perces lemez nem akad a torkunkon, de az lett volna a csoda, ha igen.

Utolsó lemezüknél még mi is kerestük azt a pluszt, azt a fifikásságot, ami talán mélyebbre hatna, mint az átlag, de a jól megírt dalokon túl nem találtunk semmit. Ennyi a recept, és ha valaki ezt elfogadja, már csak a zenekar fokozatosan kialakult stílusát kell megkedvelnie. Ehhez el kell fogadni a szinte szünet nélkül taposott kétlábdobot, a kissé kiszámítható durva-dallamos váltott éneket, a sztenderd dalstruktúrákat, és a – kár kerülgetni – kifejezetten prosztó és egyszerű hangulatot. A The Wrong Side of Heaven and the Righteous Side of Hell, Volume 1 ezekre az alapokra épül, amellett, hogy néha tovább nyújtózik. Van itt pl. egy LL Cool J feldolgozás is, ami egyébként rádöbbenthet mindenkit, hogy a kilencvenes években mekkora rapszámok születtek, a manapság kissé felhígult színtérhez képest. Más kérdés, hogy ez a feldolgozás csak keményebb gitárokat ad az eredetihez, semmi mást.

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (2,9/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Destruction Unit - Deep Trip
(Sacred Bones)

A Destruction Unit a kétezres évek elején indult Ryan Rousseau minimalista szintipunk projektjeként, amibe még az elhunyt garázsisten Jay Reatard is besegített. Össze is dobtak vagy két lemezt (Self-Destruction of a Man, Death to the Old Flesh), majd pár év után Ryant megcsapta az arizonai sivatag szele, ahol újrarendezte a zenekarát és a pszichedelikus noise punk felé vették az irányt. Csak ebben az évben ez már a második albumuk, de az első, a lassan kultikussá váló Sacred Bones kiadónál (a nemrég itt járt haverzenekar The Men, az októberben nálunk is fellépő Psychic Ills, Pop.1280 és Zola Jesus is hozzájuk van leszerződve többek között), ami alapján jogosan lehettek nagyok az elvárások. Főleg miután nyáron kijött a beharangozó számnak szánt, és egyébkén zseniális The World On Drugs. Ez egyben az album nyitószáma, és remekül összefoglalja, miről is szól ez az egész: reverbtengerben fulladozó, össze-vissza kavargó gitársüvítések, hol eszeveszett csapkodás, hol belassult révülés. Persze inkább az előbbi, illetve olyan tempóváltások, amik ezzel a hangzással tökéletesen létrehoznak egyfajta magába szippantó hullámzást.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (0/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Avicii - True
(PRMD / Universal Island)

A hivatalos megjelenés előtt a töménytelen rádiós felvételről és a márciusi Ultra Music-os fellépéséről (ahol kb. 40 percet játszott az albumról, élő hangszerekkel megtámogatva, amiért ott helyben meg is kapta a magáét) már szinte valamennyi számot meg lehetett ismerni Avicii új lemezéről, a True-ról, most mégis furcsa így face-to-face szembesülni azzal, hogy 2013-ban egy elektronikus lemez félig-meddig countryra és annak tábortűzbarát változatára, a bluegrassre épül. Avicii-t még abban az időszakban ismertem meg, amikor a Myspace nem csak egy döglődő romhalmaz volt, hanem tele volt a hálószobaproducerek igazi kincseivel, és amikor a Daft Punk Alive-turnéjával elindított elektróhullám sorban termelte ki a Deadmau5-hasonmásokat világszerte, de főleg a tengerentúlon. Kezdetben a svéd producer sem tűnt többnek egy ilyennél, jött az önmagát komolyan nem vevő jópofa electrohouse-ával, nagy összegben mertem volna rá fogadni, hogy ő is beszürkül a Chris Lake-ek és Steve Dudák közé (komolyan, rájuk emlékszik még valaki?), de végül nem így lett.

Szerintünk: (2/5)

Szerintetek: (1,5/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Kings of Leon - Mechanical Bull
(RCA)

Biztos mindenkinek volt olyan kedvenc zenekara, akikért egy ideig rajongott, majd az első komolyabb váltás után kezdett belőlük kiábrándulni, hogy a végére egyenesen gyűlölje őket. Nekem ilyen a Kings of Leon. Máig képes vagyok rommá hallgatni a Youth & The Young Manhood lemezt vagy az azt követő Aha Shake Heartbreaket, és mindig is tartani fogom azt az álláspontomat, miszerint a Kings of Leon nem volt mindig egy halál ciki stadionrock zenekar. Azonban nem tett jót nekik a második album utáni három év szünet, és azóta olyan meredeken zuhannak lefelé az előgyártott tucatrock kilométeres csúszdáján, mint amikor óvodában még pont hátba akarod rúgni az épp kiszállni próbáló gyereket. Szóval amikor 2008-ban már a szalagavatóm utáni afterpartyn is már Sex On Fire ment a Living Roomban, hogy egy rakás pattanásos debil tequilától ragadó pofával üvöltse a refrént, akkor olyan érzésem volt, mintha a barátnőm lefeküdt volna a suli legirritálóbb szépfiújával.

Szerintünk: (2,5/5)

Szerintetek: (3,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Michael Monroe - Horns And Halos
(Spinefarm)

Michael Monroe, a finn Hanoi Rocks volt énekese az a rocksztár, aki igazából sosem lett rocksztár. Minden adott hozzá: jó hang, karakteres kiállás, egy fasza zenekar (éppen amelyik játszik mögötte), de valami mindig közbeszólt, hogy nagyjából ott tartson, ahol most Axl Rose, és most nem a süllyesztőre gondolok, hanem a szinte megdönthetetlen státuszra. Bár az is lehet, hogy jobb így. Egy kisebb körben azért ő is tud olyan húzásokat produkálni, mint Rose, de akkora visszhangja nincs neki, hogy le kelljen húznia magát a klotyón. Viccet sosem csinált magából, és most is összerakott egy tisztességes lemezt.

Miután anyazenekarával, pontosabban annak szintén öntörvényű gitárosával (Andy McCoy) ismét összerúgta a port, újra talált magának egy rosszfiút, akivel dalokat írhat. Míg a Sensory Overdrive számait a Wildhearts agytrösztjével, Gingerrel rakta össze, az újakon már a Backyard Babies gitárosával, Dregennel dolgozott. Egyik sem megkérdőjelezhető választás. Ha rock 'n roll slágereket akar, akkor velük tud írni. A Horns And Halos minden dala az. Baromi szórakoztató, változatos, tökös rockzene.

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Volt nekünk egy rovatunk régebben Ömlesztett anyag címmel, ami egyszer csak abbamaradt. Idáig, ugyanis most visszahozzuk a mini lemezkritikákat, hogy ne csak hosszan írjunk dolgokról, már amikor, ugye. Szóval alább öt viszonylag friss lemez, olyanok mint a Ministry, a Black Spiders, az Edward Sharpe & The Magnetic Zeros, King Krule és Vakula. Műfaji kapcsolódás igazából nincs, van metál, rock és elektronika is. És ami a legfontosabb, a vélemény mellé raktunk zenét is.