Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Slash - Apocalyptic Love
(Dik Hayd International)

Van egy gitáros ember, aki olyan riffeket ír tömegével, amiket kevésbé tehetséges zenészek kis túlzással szólónak használnak, és ezt az embert Slash-nek hívják. A Guns N' Roses egykori tagja a zenekar szétmenését követően saját zenekarát Snakepit néven futtatta, a GNR egyharmadával csinált egy Velvet Revolver nevű közepesen sikeres, de ettől még nagyon fasza zenekart, majd két éve összeszedett pár havert és kiadott egy olyan szólólemezt, amin vendégénekesnek lenni sikk volt. A Slash című albumról aztán megtartotta Myles Kennedy énekest, és elment egy jót turnézni Todd Kerns gitáros-basszusgitáros és Brent Frtz dobos társaságában, és milyen jól tette, mert a szépen lassan zenekarrá kovácsolódó társulat most Apocalyptic Love címmel az év rocklemezét tette le az asztalra.

Szerintünk: (5/5)

Szerintetek: (4,6/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

OFF! – OFF!
(Vice Records)

Az OFF! akkor öltött formát még 2009-ben, mikor Dimitri Coats Burning Brides-énekes segíteni próbált a Circle Jerksnek összehozni egy új lemezt, ami elég nagy szó, lévén a legendás kaliforniai punkcsapat 1995 óta nem adott ki soralbumot. A baj ott kezdődött, hogy Coats állítólag kijelentette, hogy Greg Hettson Circle Jerks-gitáros új témái szarok, amivel Keith Morris Circle Jerks-énekes is egyetértett, így a producer meg az frontember írt egy csomó, szerintük csudajó dalt, hogy megmutassák hogyan is kell ezt. A vége az lett, hogy a Circle Jerks három tagja kihajította Coatsot, Morris meg ment vele a közös szerzeményeikkel együtt. Ezeket persze nem hagyták veszendőbe menni, így First Four EPs címmel 2010 végén ki is jött az első OFF!-nagylemez, amin Morrishoz és az itt gitárosként funkcionáló Coatshoz csatlakozva Steven Shane McDonald basszusgitáros és Mario Rubalcaba dobos játszott el 16 dalt 17 percben.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4,2/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A helyzet a következő: a magyar lakosság túlnyomó többsége abban a hitben él, hogy a koboldok Bajorország szülöttei, és vén, perverz asztalosmesterek műhelyében élnek. (Utóbbinak kijár a jelző, mint mindenkinek, aki sokkal inkább tart igényt egy pajkos manóra, mint sem feleségre.) Szent István népe tehát nyilvánvalóan hendikeppel indul, ha - akár zenei síkon – kedve támadna Szent Patrik népének bőrébe bújni. A popipar egyes méltán elfeledett képviselői ugyan már korábban is tettek kísérletet hasonló dolgokra, ám az ezáltal létrejövő alkotás alig sikeredett ízlésesebbre egy Jézusos matrjoska babánál. Szerencsére idővel a Pogues (valamint a Dropkick Murphys és a Flogging Molly) által képviselt kelta punk/rock vonal is elérte a Kárpát-medencét, ennek köszönhetően pedig jóval reménytelibb kezdeményezések is napvilágot láttak. Nos, a Firkin (képünkön) és a LochNesz is ezek közé sorolandó.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Japandroids – Celebration Rock
(Polyvinyl Record Co.)

A kanadai Japandroids 2009-ben a semmiből bukkant elő a meglehetősen irónikusan hangzó Post-Nothing című lemezével. A sokáig állandó érdektelenségbe ütköző noise punk duó kis híján feloszlott, aztán egy lelkes független kiadónak köszönhetően végül eljutott bemutatkozó albumuk a Pitchforkhoz, ahol az igen pozitív fogadtatás hatására beindult hipszter felhajtásnak hála eljutottunk a páros második nagylemezéhez, a most megjelent Celebration Rockhoz.

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (3,2/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Prong - Carved Into Stone
(Steamhammer/SPV)

A Prong, sőt, mondjuk inkább, hogy Tommy Victor gitáros-énekes-főnök már 1994-ben előkelő helyre került a nagy metáltablón. A műfajban sokan összetennék a két kezüket, hogy legyen egy olyan lemezük, mint a Cleansing. Victor tehát már elérte azt, amit mások soha nem fognak. Éppen ezért új motivációk kellettek, hogy az 1997-ben jegelt zenekart 2003-ban felolvassza. Az újrakezdés utáni lemezek ebből a motivációból vajmi keveset mutattak. Ráadásul az a kilencvenes években új irányokra nyitott tábor, amelyik annak idején messiást látott a Prongban, szépen meg is csappant, vagy azóta már nem is hallgat metálzenét. Jó kérdés hát, hogy kinek is szól a Carved Into Stone.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4,1/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Nemjuci - Nemjuci
(Mamazone)

A Nemjuci tipikusan az a zenekar, amit nagyon nehéz bárhova is tenni. Napokig hallgattam az elsőhöz hasonlóan cím nélküli, viszont kifejezetten ötletes, kidobott kartonba csomagolt friss lemezüket, mire össze tudtam szedni annyi gondolatot, amit már érdemes megírni. Pedig szó sincs arról, hogy ne lenne jó, amit Németh Juciék csinálnának, csak még mindig hiányzik belőlük valami, ami végre igazi karaktert adhatna a zenéjüknek, amivel akár áttörést is elérhetnének.

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (2,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

The Dandy Warhols - This Machine
(The End)

A britek fokozatos, mára szinte teljes elérdektelenedése biztosan közrejátszott az amerikai farmerdzsekik, a borosta, és az LSD legújabb előretörésében, de valójában még így is részben megmagyarázhatatlan, hogy honnan a fenéből keveredett Budapesten, meg úgy általában a világon szem elé a Dandy Warhols. Mármint magyarázatnak elfogadható, de sovány az, hogy az érdeklődés óramű pontossággal átevezett az Atlanti-óceánon, mert ennyi erővel a floridai modern metál is újravirágozhatna. Ehelyett viszont itt vannak a leszakadt turnébuszok, a koszos farmerek és a düledező kommunalakások hősei, egy pillanatra nem figyelünk, és öregkorára Anton Newcombe is igazi rocksztár lesz. Mit ad mindehhez a Telekom-pecsétes The Dandy Warhols 2012-ben?

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Paradise Lost – Tragic Idol
(Century Media)

A Paradise Lost visszafelé halad az időben. Már az előző lemezükre is ráfogtuk, hogy "vissza a gyökerekhez"-célkitűzéssel készült, de a Tragic Idolnál "gyökerebb" lemezt valószínűleg nem tudnak gyártani. Ez konkrétan visszatér az Icon-korszakhoz, amikor Nick Holmes szomorúan kiabálva énekelt három hangos dallamokat. Szóval érezhető, látható a cél, és ennek meg is felel a Tragic Idol, viszont nem jó lemez. Néhány szám üti meg csak a mércét, a többi maszatolás csupán, amiben van hangulat, de a zene öregesen és enerváltan szól. Persze, a metálszakma egyik legjobb dobosa (Adrian Erlandsson) zenél most velük, de a dinamika csak ott jelenik meg, a dallamok, a riffek, az ötletek viszont nem frissek. Az üveghangú gitártorzítás, a keserű szólók, a zúgó, búgó riffek ugyanolyanok, mint a Depeche Mode-időszakon kívül bármikor. Nick Holmes sem lett vidámabb, és kevésbé ironikus, de nem csak nem hihető, amit összehoztak, hanem sajnos nem is dicsérhető.

Szerintünk: (2/5)

Szerintetek: (3,8/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Jack White – Blunderbuss
(Third Man/Columbia)

Már kicsit több mint egy éve kell nélkülöznünk a White Stripest, ami nekem például nagy szívfájdalmam, mert a kéttagú zenekar még a kevésbé jó pillanataiban is olyan megbízhatóan magas minőséget hozott, aminek köszönhetően el tudtam hinni, hogy Jack White korunk azon kevés zenészei közé tartozik, akik még a szart is arannyá változtatják. Ezt az elképzeléseimet csak tovább erősítették a mellékzenekarok (Raconteours, Dead Weather), de még az olyan bukást sejtető kollaborációk is, mint a közös dal Alicia Keysszel.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4,5/5) - 1 2 3 4 5