Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Pain Of Salvation – Road Salt Two
(InsideOut)

A svéd Pain Of Salvation ismerői hozzászokhattak már, hogy a zenekar főnöke, Daniel Gildenlöw koncepciókban gondolkozik. Ez már a korai albumok jellemzője is volt, de az sem meglepő, hogy az előző Road Salt One lemez után egy Road Salt Two című következik, és persze összefüggés is van köztük, szövegben, zenében, hangzásban. Ez a második mégis jobban működik, és könnyen el is lehet mondani, hogy miért. Pontokba szedve nézzük az okokat:

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (3,2/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Kasabian – Velociraptor!
(Sony Music)

A Kasabian az a zenekar, akiknek tényleg csak valami elképesztően radikális változáson kell átesniük ahhoz, hogy ne hasonlítgassa őket mindenki állandóan az Oasishez. Úgy tűnik azonban, hogy erre körülbelül annyi az esély, mint a Gallagher-testvéreket Manchester United-mezben látni. Mondjuk a zenekar negyedik nagylemezén azért érezni lehet, hogy próbálkoztak ők mindenféle új dologgal, csak hát a hasonszőrű csapatoktól való lopkodás a kislemezeken tökéletesen működik, ellenben egy egész albumnál bizonyos idő után kissé cikinek tűnik. Pedig a Kasabian egyáltalán nem rossz zenekar és tényleg látjuk lelki szemeink előtt, ahogy megtöltenek egy futballstadiont, összeölelkezve együtt éneklő, késő huszonévesekkel.

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (3,5/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Apparat – The Devil's Walk
(Mute)

Sascha Ring, ismertebb nevén Apparat még 2001-ben mutatkozott be, de a Devil's Walkot tekinthetjük akár új kezdetnek is. Az Apparat név eddig akarva, akaratlanul erősen kapcsolódott a berlini techno-színtérhez, köszönhetően az általa alapított Shitkatapult kiadó Bpitch Controlos kötődéseinek (Ellen Allien kiadója, de innen futott be például Paul Kalkbrenner is), meg hát annak is, hogy amit csinált, az alapvetően technóra, és rengeteg szétszabdalt hangmintára épülő kísérleti elektronika volt.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Boots Electric - Honkey Kong
(Dangerbird Records)

Jesse Hughes elkészítette második szólóalbumát, amit az előzőtől eltérően a Boots Electric művésznéven jelentetett meg. A számtalan becenévvel rendelkező zenészt (The Devil, Boots Electric, The Fabolous Weapon) legtöbben a pár éve hazánkban is koncertező Eagles of Death Metalból ismerhetik, amelynek zenei világa erősen felismerhető a frissen megjelentetett Honkey Kong című lemezen, viszont sikerült attól még buzisabbra vennie a figurát.

Josh Homme gyerekkori cimborája, ő segített neki - máig érthetetlen megfontolásból - az Eagles of Death Metalra keresztelt zenekart összehozni. Velük három albumot dobott össze és megalkotta egészen sajátos, szexuálisan túlfűtött, seggrázós rock and rollját. Semmi bonyolult nem volt az EoDM zenéjében és pont ezekkel az egyszerű, bulizós rock számokkal érdemelte ki a nemzetközi kritikusok, de főleg a koncertjárók elismerését.

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Machine Head - Unto The Locust
(Roadrunner/Magneoton)

Lehet, hogy tévedünk, de mintha Robb Flynn Machine Head-vezér nem lenne tisztában az olyan Édesvíz Kiadó-közeli fogalmakkal, mint az önmagunknak való megbocsátás. És bár interjúiban mind a Burning Red, mind a Supercharger albumot büszkén felvállalja, nem elképzelhetetlen, hogy alkalmanként a mai napig teveszőr csuhában böjtöl az oaklandi pusztában. Azonban a jelek szerint ez sem csillapította (volna) bizonyítási kényszerét. Pedig már a Through The Ashes Of Empires hallatán is elhittük, hogy az életben nem látjuk-halljuk többé tengeri akna frizurával, piros susogós mackóban nu metalt tolni. Mindemellett a 2003-as albumon annak dacára sem érződtek a görcsösség jelei, hogy egyes gitártémák Robb Vio-Lence-ben eltöltött napjait idézték. Mikor aztán a 2007-es Blackening kapcsán a Master Of Puppetset kezdte emlegetni, önkéntelenül is megnyomtuk a pánik gombot. Bár az említett album összességében nem volt rossz, némely szerzemény – főként az indokolatlanul hosszú darabok – alapjaiban reformálta meg a „parasztvakítás” kifejezés jelentését.

Szerintünk: (2,5/5)

Szerintetek: (3,8/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Chickenfoot – III
(eOne Music)

Tinikoromban azzal (is) szórakoztam, hogy egy kockás füzetbe hetente összeírtam azokat a szupergroupokat, amiket akkor éppen a legszívesebben meghallgattam volna, így került egy zenekarba Steve Vai, Joe Satriani, Nikki Sixx, Dave Lombardo és Bruce Dickinson. Azt, hogy ebből mi sülne ki, soha nem tudjuk meg hálistennek, de azzal már 2009 óta tisztában vagyunk, mit tud kihozni egymásból négy olyan zenész, mint Satriani, Sammy Hagar, Michael Anthony és Chad Smith, mert Chickenfoot néven zenekart gründoltak maguknak. Az első anyag nagyon jó kis rocklemez lett, pár egészen kiváló darabbal (Down the Drain, Sexy Little Thing, Get It Up), joggal várták a rajingók, hogy a második album (ami a III címet kapta természetesen, vicces fiúk ezek) erre rátesz még egy lapáttal.

Szerintünk: (5/5)

Szerintetek: (3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Mastodon – The Hunter
(Reprise/Magneoton)

A Mastodon tipikusan az a zenekar, amelyikből a sajtó csinált kultuszt. Amikor egy EP után felvették Remission című első lemezüket, azt már ugrásra készen várta az amerikai underground, és annak rendje és módja szerint annyiszor mondta, hogy innovatív, új hangzásról van szó, hogy még az is elhitte, aki soha nem akart tudni a Mastodonról. Természetesen van az innovációban igazság, mert a kiváló nevű zenekar létrehozott egy olyan világot, ami csak rájuk jellemző. A noise, a hardcore, a punk, a metál, a rock ’n roll, a southern rock sőt a country keverése teljesen természetesen, minden erőltetettség nélkül jön a kezükből. Ezt a hangzást bizony nehezen lehet továbbfejleszteni, és a Mastodon küszködik is vele rendesen, de legalább közben szarnak minden elvárásra.

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Nirvana - Nevermind
(Geffen)

A ’89 novemberi Pecsás koncert után nem gondoltam volna, hogy ilyen jó kis poplemezzel áll elő ez a trió, bár ott nem is rájuk voltam igazán kíváncsi, hanem az akkor sokkal nyerőbb szériában utazó Tad-re, igaz végül a Nirvana jobban bejött, meg is jegyeztem magamnak Kurtot, ahogy hatvanas éveket idéző stílusával, és lazának épp nem nevezhető punkos undorával vészelte át a reménytelenül hangulattalan bulit.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Alice Cooper – Welcome 2 My Nightmare
(Bigger Picture)

A shock rock édesapjának tartott Alice Coopert, akiről egy hirtelen önvallomásban kiderült, imádja Budapestet, nem szokás a rockzene nagy öregjei között emlegetni (teccik tudni, akkor, amikor Lemmy és Ozzy nevét emlegetik a kopaszodó metalisták sóhajtozva), pedig illene, hiszen Vincent Damon Furnier már 1964-ben zenekarban játszott, 1969 óta meg Alice Cooper néven riogatja az erkölcscsőszöket szerte a világon. 40 éves pályafutása alatt kiizzadt magából 26 stúdiólemezt, nyolc koncertalbumot, 21 válogatáslemezzel nyúzta le a rókabőrt a rajongókról, és még volt ideje 12 videó- és DVD-kiadás megjelentetésére is. A Welcome 2 My Nightmare című albumot viszont három éves szünet előzte meg, jóhogy izgatottan vártuk, mit tud még kihozni magából.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (5/5) - 1 2 3 4 5