Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Djevel – Dødssanger
(Aftermath Music)

Izgalmasra sikerült a 2011-es év blackmetal szempontjából: nem jelent meg új Mayhem, Vikernes sikeresen leírta magát zeneileg is a Burzummal, nem csak ideológiailag, és a szegedi galambtenyészet sem tizedelődött meg. Ez az idilli hangulat tökéletes miliőt teremtett ahhoz, hogy megszülethessen az idei év egyik kellemes meglepetése, a Djevel. A norvég zenekar már hónapokkal a debütálás előtt méretes rajongótáborra tett szert, köszönhetően a sztárparádénak.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Wolves In The Throne Room – Celestial Lineage
(Southern Lord)

A természetimádó amerikai (poszt) black metal zenekar előző, harmadik albuma, a Black Cascade olyan mértékben nem volt hallgatóbarát, hogy sejteni lehetett, abba az irányba nincs értelme folytatni a kalandozást. Így is lett, a Celestial Lineage letisztultabb, higgadtabb, horribile dictu: dallamosabb, mint az elődje. Biztosan sokan zsebkendőért nyúlnak majd, hogy a lemezről letörölgessék a nyálat, pedig azért a helyzet nem ennyire vészes.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (3,4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Dream Theater – A Dramatic Turn Of Events
(Roadrunner)

Az új Dream Theater-lemez egy új Dream Theater-lemez, se több, se kevesebb. Aki sosem szerette ezt a zenekart, nem most kedveli meg. Aki az évek során elveszítette a lelkesedését irántuk, nem most szeret beléjük újra. Aki mindvégig kitartott mellettük, nem most fordul el tőlük. Ez így nagyon unalmasan hangzik, ami viszont nem azt jelenti, hogy nagyon unalmas a lemez. Ugyan Mike Portnoy távozása miatt lett volna lehetőség arra, hogy elkezdődjön valami más, de minden maradt a régi.

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Anthrax - Worship Music
(Nuclear Blast)

A YouTube-on gyakorlatilag alig található olyan zenei videó, melynek kommentelőit ne részesítenénk azonnali szőnyegbombázásban. És most nem elsősorban az Irigy Hónaljmirigy-paródiákat „XDXDXD” szimbólummal illető egyedekre gondolunk, sokkal inkább azokra, akik egy Room For One More- vagy egy Fueled-kaliberű Anthrax-videó alatt képesek Joey Belladonna visszatérése miatt ujjongani. A helyzet ugyanis a következő: a zenekar John Bush-sal úgy vészelte át a Pearl Jam, a Green Day és DJ Bobo egyeduralmát, hogy kizárólag hibátlan lemezeket tett le az asztalra. Más kérdés, hogy a kiadói bénázás miatt a zenészek közelebbi hozzátartozóin kívül csak a fanatikus keménymag értesült ezek megjelenéséről. Scott Ianék talán ezért is kaptak vérszemet, mikor Sharon Osbourne meglebegtetette előttük az ominózus csekket egy reunion reményében. Ekkoriban Lee Aaron és az XL Sisters mellett már Belladonnának is bérelt helye volt a kiégett rocksztárok panoptikumában, egykori zenésztársai azonban mégis égető szükségét érezték, hogy kibéküljenek vele. A sztorit innentől hadd ne ecseteljük: lényeg, hogy tíz-húsz szappanoperás fordulatot követően a jó Joey visszatért. És talán még így is örvendezhetünk, hogy végül nem a Fistful Of Metalon sipákoló Neil Turbin kapta az énekesi pozíciót.

Szerintünk: (5/5)

Szerintetek: (3,9/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Blondie – Panic of Girls
(EMI)

Nagyon kevés zenekarral szoktak ennyire kicseszni a kiadók, mint ahogy a Blondie-val tették. Persze a zenekar sincs már a népszerűsége csúcsán, de azért egy 1975 óta létező, ilyen poptörténeti súllyal rendelkező névnek tényleg pofátlanság majdnem egy évvel eltolni a lemezmegjelenését, pláne úgy, hogy az már nagyon régóta elérhető mindenféle illegális fórumokon, és pláne úgy, hogy 2003 óta ez az első. A lemez amúgy már megjelent Európában a nyáron, de az USA-ban csak most jött ki.

Szerintünk: (2/5)

Szerintetek: (1/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Opeth – Heritage
(Roadrunner)

Körbeértek a dolgok: először Mikael Åkerfeldt énekes-gitáros unta meg a hörgést, sőt az egész metált. Most pedig én untam meg végleg Mikael Åkerfeldtet.

Érdemes végighallgatni az Opeth életművét, egymás mellé tenni, hasonlítgatni dalokat, dalrészleteket, a számok felépítését, a zenei eszközöket. Aki egy kicsit is objektíven képes megközelíteni a kérdést, könnyedén beláthatja, hogy az Opeth, hiába rendelkezett már a kezdetektől felismerhető stílusjegyekkel és használta azokat mindvégig, albumról albumra mindinkább kiüresedett. Nem egyedi eset, hogy egy zenekar hanyatlásának ideje pont akkor kezdődik, amikor a legnépszerűbbé válik: az Opeth a Blackwater Park, majd a Deliverance óta "sztáregyüttes" metálos körökben, ugyanakkor a zenéje egyre ötlettelenebb. A Damnation a mássága miatt újszerűnek tűnt, ám aztán a Ghost Reveries és még inkább a Watershed a zsákutca végét jelentette. Ez a két utolsó lemez kétségbeesett, görcsös ragaszkodás a jól bevált formulákhoz, amelyek ugyan még működnek, de önnön magukat zárják falak közé és emésztik fel. Egyszersmind az őrlődő, kreativitását vesztő zenész minden bizonnyal öntudatlan jajkiáltásai is.

Szerintünk: (2/5)

Szerintetek: (3,8/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

The Drums - Portamento
(Island Records)

Nagyon ritkán vállalok be olyan lemezt kritikaírásra, amit hallatlanul is ennyire szívemből gyűlölnék, a Drums viszont olyan természetfeletti és már-már megmagyarázhatatlan ellenérzéseket váltott ki belőlem létezésének első perce óta, hogy egyfajta önkezelés gyanánt jó ötletnek tűnt, hogy tegyek egy újabb próbát és igyekezzek, ha nem is megszeretni őket, elfogadni a létezésüket. Végül is sikerült békét találnom, de ez a zenekar, mint jelenség, ettől függetlenül is kurva idegesítő.

Szerintünk: (1/5)

Szerintetek: (1,4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Roy és Ádám Trio – Küldözési mánia
(Gold Record)

A Roy és Ádámmal kapcsolatban mindenkinek van előképe, még ha nem is tud róla. A Trambulin, a Feketén a hófehér vagy A csapból is én folyok! kikerülhetetlenek voltak a maguk idejében. Ha máshol nem, egy bevásárlóközpont gumizenéi között hallotta az is, aki elvből kerülte a kommersz rádiókat. A duó időközben szembesült azzal a problémával, hogy élőben túl sokat kell támaszkodnia más zenészekre, ezért döntött, megkérte Csányi Zolit (aki a Black-Out és sok-sok más zenekar tagja, sessionzenésze), hogy állandó dobosként szálljon be, és immár Roy és Ádám Trióként folytassák. Azóta egyértelműen kijelenthető, hogy a társaság nem pop-, hanem rockzenét játszik, de abból is a könnyen befogadhatót.

Szerintünk: (2,5/5)

Szerintetek: (2/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Ladytron – Gravity The Seducer
(Nettwerk)

A Ladytron ötödik lemezével eljutott oda, hogy annyira nagyon nem is várta senki, én legalábbis biztos nem rágtam a körmeimet. Na véletlenül sem azért, mert nem voltak mindig egy nagyszerű zenekar, de már a 2001-es bemutatkozó 604 óta annyira a levegőben lógott mindig a zseniális zenekarrá változás lehetősége, hogy egyszerűen elfelejtettem értékelni azt a konstans magas színvonalat, amit épp tíz éve produkálnak. A Gravity The Seducert hallva jöttem rá először, hogy valószínűleg a Ladytron az elmúlt évtized legmegbízhatóbb zenekara. Soha nem sikerült nekik klasszikus lemezt összehozni, minden alkalommal volt legalább 2-3 töltelékdal, de a nevükkel kapcsolatban soha nem jutott eszembe semmi negatív – leszámítva talán azt a kissé félresikerült soproni koncertet három éve, de az is inkább unalmas volt, mint rossz.

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (4,3/5) - 1 2 3 4 5