Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Na, már megint nyavalygunk. Nem lett jó az új Dream Theater (bár ki várt mást?), az új Korn pláne rossz lett és Terry Malts is csak közepes cuccot rakott le az asztalra. A képünkön látható Chvrches viszont odatette magát, és Drake is olyan jó lemezt csinált, ami előtt még az Arctic Monkeys is fejet hajtott. Kritikák gyorsan.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Lemmy aszongya, We are Motörhead, and we play rock and roll. S lőn. Tökéletes, odabaszós, pont olyan, amilyennek lennie kell. Hallgasd, ne baromságokat olvass helyette!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Satyricon – SatyriconAz új Satyricon-, sorban a nyolcadik, trendi módon a zenekar nevét viselő lemezről tulajdonképpen elég könnyű kritikát írni. Bármilyen más netes, magyar/külföldi zenei oldalakon hosszas bekezdésekben fejtik ki miért átlagos, nem túl jó az új album. Megy a régi lemezeikkel való összehasonlítás, a kortárs blackmetal zenekarok munkásságához való méricskélés, de ezek teljesen felesleges körök 2013-ban.
Az új Satyricon lemez kapcsán egyetlen dologról érdemes beszélni, aminek lényegében semmi köze a Satyricon zenéjéhez vagy az eddigi életműhöz és ez pedig a Phoenix című dal. A Sivert Hoyem énekes (igen, ő nem nő) által előadott dal a lemez csúcspontja egyértelműen, egy megkerülhetetlen hegy, amire ujjongva szökell fel a nyitott zenehallgató. Laza, szellős a dal, amit Frost lábdobja hol zaklatottabbá, hol még táncolhatóbbá tesz. Ám összességében Hoyem teljesen egyedi hangja miatt ez egy végtelenül nyugtalanító és csodaszép szerzemény lesz, ami bátran az év dala is lehet.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Fish! – KonzervzeneAz öndefiníciós számmal (Konzervzene) nyitó lemezen másodperceken belül az arcunkba kapjuk, hogy bár szar az élet, meg a közeg, attól még élünk és virulunk. Nevetünk a saját balfaszságunkon és fuck off! a tipikus sztereónak. A legjobb hogy aviciis felütéssel és trendi dubstep droppot is csempésztek bele a számba, szóval ha van album, amit így kell kezdeni, az a Fish! új nagylemeze.
A színvonal egyre jobb lesz, ahogy pörögnek a dalok. Kevésbé metalos, inkább punkos felfogásban sorjáznak a vidám és humorral bőven átszőtt nóták. Az előző, SAV című album, ahogy a neve is mutatta egy szétmart gúnnyal és dühvel átitatott zenekar képét mutatta, amit talán egyszer kell megírnia egy ilyen típusú zenekarnak, többször már nem érdemes ezt a vonalat folytatni (Panzer Division Marduk, szevasz!). Szerencsére a Konzervzene visszakanyarodik a Csinálj egy lemezt! bulizós, lazább felfogásához.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nelly - M.O.Nelly az ezredfordulón tört be a zeneiparba Country Grammar című albumával, és az azonos című kislemezzel, amely hamarosan a mainstreamre nyitott közönség egyik legnagyobb favoritja lett. A St. Louis-i rapper egyedi, éneklés és rappelés közt egyensúlyozó flow-ja, és a napfényes alapok biztosították helyét a zenecsatornákon. Aztán 2002-ben megérkezett a Kelly Rowlanddel közösen jegyzett Dilemma, amellyel hosszú hónapokra bebetonozta magát a slágerlistákba, és lépten-nyomon felcsendült, mígnem a dallam hallójáratainkba végérvényesen bele nem égett. Két évvel később egy napon jelentette meg a Sweat és Suit albumokat, amelyeket akár duplalemezként is kezelhetünk. Meglepő módon Nellynek sikerült fenntartania az érdeklődést a 13+11 számon keresztül, és jó néhány nagyszerű slágert is szállított. Aztán jött egy viszonylag hosszú szünet, Nelly alig hallatott magáról, és a 2008-as visszatérő lemez már nem lett valami nagy dobás, ahogy a rákövetkező is igen halovány, feledhető alkotás. Szó se róla, Nelly túl van karrierje csúcspontján, így az új, Missouri államra utaló M.O. című album igazi tétje sajnos már nem az, hogy jön-e számára egy második tavasz, hanem inkább az, hogy képes-e releváns névként fennmaradni a Drake és Future uralta pop-rap szcénában.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Halott Pénz - Szólj anyunak, hogy a városban vagyokMiközben egy ideje a hiphop reneszánszáról beszél mindenki itthon, valójában igen nehéz igazán kiemelkedő előadót vagy csapatot találni, akik ne 10-15 éves formula alapján dolgoznának. Ezért is kaphatott a szokásosnál kiemeltebb figyelmet Halott Pénz, aki mindent megtestesít, amit a mai magyar rapperek nagy része nem. Számos sikeres Youtube-videó után szép lassan összehozott egy új nagylemezt, aminél az volt a fő kérdés, hogy vajon mire elég a milliós nézettség, amikor össze kell rakni egy rendes stúdióalbumot. Az elvárás az ő esetében talán kicsit magasabb, mint társainál, hiszen pont azért terelődött rá annyira a szaksajtó figyelme, mert bátran nyitott a mainstream felé úgy, hogy nem nyúlt olcsó népzenés hatásvadászathoz és okosan megválogatta a közreműködőit. A Szólj anyunak, hogy a városban vagyok így részünkről az egyik legjobban várt magyar rapzenei nagylemez, amely ha nem is forgatja fel fenekestül a színteret, de legalább mutat egy alternatívát a még mindig a panelházak rothadó pingpongasztalain cigizgető ifjú szöveghuszároknak.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Hangmás - HangmásHa van mai modern zenekar, amelynek szépen le lehet követni a fejlődését az első nagylemez óta az mindenképpen a Hangmás. 2006-ban még az indie-mánia közepén hozták ki a debütáló lemezüket, majd ebbe a skatulyába bekerülve szinte egyedüliként élték túl a szerencsétlen műfajmegnevezés lassú elhalálozását. Persze ez sokban köszönhető annak, hogy a Hangmás mindig is inkább egy (poszt)punk együttes volt, mintsem szépfiúk alkotta gitárzenekar. A Funeral Party Budapest vadságát a letisztultabb Valaki ma este megsérülhet követte, majd jött a Ragadozó, amivel talán elérték a saját dalszerzői kvalitásaik legmélyét. Így a mostani stúdióalbumon már nem kellett annyit stresszelni, voltaképpen azt csinálhattak, amit csak akartak. Ennek az lett az eredménye, hogy több szám a Hangmás korai időszakát idézi, Minda Endre már csak magyarul énekel és jól hallhatóan felszabadultabb a zenekar, mint valaha. Ez pedig egy rakás olyan remek dalt szült, amivel ismét tudnak azonosulni a húszas, harmincas éveiben járó urbánus fiatalok.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Five Finger Death Punch - The Wrong Side of Heaven and the Righteous Side of Hell, Volume 1A 2005-ben alakult Five Finger Death Punch az amerikai metálzene élvonalában ülve új kihívásokat keresett. Az új lemezük írása közben nem álltak meg egy albumnyi dalnál, rögtön összeraktak két lemezt, ami azonban (talán szerencsére) nem együtt jön ki. Az első rész alapján egyébként az sem lett volna elveszett ötlet. Sikerült változatos és csak kis üresjáratokat tartalmazó dalokat írni, bár kilencven perc talán már sok lenne a slágermetálból. A bónusz számok nélkül alig 45 perces lemez nem akad a torkunkon, de az lett volna a csoda, ha igen.
Utolsó lemezüknél még mi is kerestük azt a pluszt, azt a fifikásságot, ami talán mélyebbre hatna, mint az átlag, de a jól megírt dalokon túl nem találtunk semmit. Ennyi a recept, és ha valaki ezt elfogadja, már csak a zenekar fokozatosan kialakult stílusát kell megkedvelnie. Ehhez el kell fogadni a szinte szünet nélkül taposott kétlábdobot, a kissé kiszámítható durva-dallamos váltott éneket, a sztenderd dalstruktúrákat, és a – kár kerülgetni – kifejezetten prosztó és egyszerű hangulatot. A The Wrong Side of Heaven and the Righteous Side of Hell, Volume 1 ezekre az alapokra épül, amellett, hogy néha tovább nyújtózik. Van itt pl. egy LL Cool J feldolgozás is, ami egyébként rádöbbenthet mindenkit, hogy a kilencvenes években mekkora rapszámok születtek, a manapság kissé felhígult színtérhez képest. Más kérdés, hogy ez a feldolgozás csak keményebb gitárokat ad az eredetihez, semmi mást.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Destruction Unit - Deep TripA Destruction Unit a kétezres évek elején indult Ryan Rousseau minimalista szintipunk projektjeként, amibe még az elhunyt garázsisten Jay Reatard is besegített. Össze is dobtak vagy két lemezt (Self-Destruction of a Man, Death to the Old Flesh), majd pár év után Ryant megcsapta az arizonai sivatag szele, ahol újrarendezte a zenekarát és a pszichedelikus noise punk felé vették az irányt. Csak ebben az évben ez már a második albumuk, de az első, a lassan kultikussá váló Sacred Bones kiadónál (a nemrég itt járt haverzenekar The Men, az októberben nálunk is fellépő Psychic Ills, Pop.1280 és Zola Jesus is hozzájuk van leszerződve többek között), ami alapján jogosan lehettek nagyok az elvárások. Főleg miután nyáron kijött a beharangozó számnak szánt, és egyébkén zseniális The World On Drugs. Ez egyben az album nyitószáma, és remekül összefoglalja, miről is szól ez az egész: reverbtengerben fulladozó, össze-vissza kavargó gitársüvítések, hol eszeveszett csapkodás, hol belassult révülés. Persze inkább az előbbi, illetve olyan tempóváltások, amik ezzel a hangzással tökéletesen létrehoznak egyfajta magába szippantó hullámzást.