Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Corrosion Of Conformity - Corrosion Of Conformity
(Candlelight)

A Corrosion Of Conformityt legtöbben a kilencvenes évek közepéről ismerik, nagyban köszönhetően az akkori multikiadós szerződésnek. Az 1994-es Delivarence lemezükön hallható Clean My Wounds és Albatross dalaik viszonylag sűrűn szerepeltek a rádiók, zenetévék rockzenei rotációjában, az 1996-os Wiseblood albumukon pedig még egyik nagy rajongójuk, James Hetfield Metallica-énekes is vendégeskedett, ezzel is rájuk irányítva a reflektorfényt. Ezek miatt nagyon sokan a mai napig azt hiszik, hogy a COC mindig is ezt a Black Sabbath alapú, doomos, southernes, groove-os rockot nyomta, pedig nem. Többen esküsznek a zenekar 1991-ig tartó, első kilencéves korszakára is, amikor az együttes inkább crossover thrash-t játszott, mint doomos hard rockot.

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (4,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Rage – 21
(Nuclear Blast)

Egyszer valaki valahol azt írta, hogy a Rage olyan a metálzenében, mint a Rush a rockzenében. Van benne igazság, és ha a legújabb, 21 című albumot hallgatjuk talán még inkább. A Rage trió formában úgynevezett eurometált játszik, ami csak első hallásra tűnik egyszerűnek, de a felszín alatt erős hangszeres tudás és fantázia van, még úgy is, hogy a zenesznobok által kiröhögött galoppütemek még náluk is feltűnnek. A Rage azonban kicsit másképpen gondolkozik, és már majdnem két lábbal áll a földön.

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (2/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Napalm Death – Utilitarian
(Century Media)

Bár a Napalm Death alapító tagokat már nyomokban sem tartalmaz, a brit crust punk, majd grindcore-legenda harmincadik születésnapján joggal érdemelte volna ki az Arany Mákdaráló életműdíjat. A zenekar papíron semmiben nem különbözik a Csepel Művek kiváló dolgozó kitüntetéssel rendelkező veteránjaitól. Hacsak nem abban, hogy Barney Greenwayék vélhetőleg sosem kajáltak nokedlit ételhordóból, és évtizedek elteltével sem tébolyultak bele az állandó zajongásba. Sőt, semmivel sem kevésbé extrémek, mint a kezdetek kezdetén, jóllehet, azóta már különbséget tudnak tenni hangszer és bozótvágó kés között.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (3,2/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

The Ting Tings – Sounds From Nowheresville
(Sony Music)

Komolyan mondom, annak idején a We Started Nothing című bemutatkozó lemezével a Ting Tings adta vissza a már jó ideje elveszett hitemet a popzene iránt. Azóta is, ha bárki "na, mutass egy jó poplemezt" felszólítással talál meg, többek között azt az albumot szoktam az orra alá nyomni. Katie White és Jules De Martino duója a feltűnésükkor friss volt, lendületes, és bár nagyítóval kellett keresni az eredetiséget bennük, a magukra szedett hatásokat remekül elegyítették, az olyan slágerek, mint a That's Not My Name, a Shut Up and Let Me Go vagy a Great DJ pedig nyilván csak azoknak nem tetszik, akik be vannak oltva a jó popzene ellen. Mindezek mellett pedig a lemez további számainak nagy részében is megvolt a képesség arra, hogy az ember agyába véssék magukat ügyesen egyszerű dallamaikkal, hatásos megoldásaikkal, meg főleg Katie White imádnivaló stílusával. Mindezek után egy folytatás kábé elve halálra van ítélve, bár abban azért még lehetett bízni, hogy mivel négy évet kellett várni rá, ez idő alatt sikerült valami nagyon okos húzást kitalálni, vagy egész egyszerűen csak ugyanolyan jó számokat írni, mint korábban. (Cikkben a teljes szóban forgó nagylemez meghallgatható.)

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (2/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

The Moog – Seasons In The Underground
(MuSick Recordings)

A The Strokes 2001-es lemeze, az Is This It után, ami "visszaadta a gitárzene becsületét" (immár több mint tízéves újságírói axióma), viszonylag hamar kapcsolt Magyarország: a megszokott évtizedes, vagy még hosszabb lemaradástól eltérően pár esztendőn belül itthon is megjelent néhány zenekar, amelyik a Strokes köpönyegéből bújt ki. A büszke hazai indie-színtér sosem volt túl nagy, ma pedig még akkora sem, de vannak, akik kitartanak. Ezek leghíresebbje a The Moog, amely a harmadik lemeze megjelenése után elhúz Amerikába. Nagyon helyesen teszi.

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (2,8/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Amber Smith – Amber Smith
(Szerzői kiadás)

A brit gitárzene, illetve az indie valahogy nem tudott erős gyökeret verni Magyarországon. Pedig az előfeltétel megvan: a borongós világnézet, az örök pesszimizmus, ami a legtöbb indie-zenekart is jellemzi. Nálunk azonban ez a műfaj nagyvárosi maradt, és a nagyvárosban is underground. A kis színtér egyik legnagyobbja, az Amber Smith egy időben szüneteltette működését, de most egy albumnyi új dallal jelentkezett, amik hiába játékosak, még mindig sötét árnyalatú az összkép.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Die Antwoord - Ten$Ion
(Zef Recordz)

Ugye szokás mondani, hogy a második nagylemez minden olyan zenekar életében mérföldkő, akikre az első album kapcsán valamiért rákattant a zenei sajtó, jó esetben pedig a közönség is. A dél-afrikai Die Antwoordra ez valószínűleg különösen igaz: az első, 2009-ben előbb szerzői kiadásban, majd 2010-ben az Interscope-hoz tartozó Cherrytree Recordsnál megjelenő lemezüket jelentős mértékben vitte a hátán a rácsodálkozás, hogy mégis kik ezek a félőrült idióták, valamint, hogy most akkor az, amit művelnek, komoly, félig komoly, vagy egyáltalán nem az. Utóbbiról nem nyilatkoznak, vagyis a rapper Ninja szerint ők ezt az egészet kibaszottul komolyan veszik, de hát éppen az ilyen megnyilvánulásaik azok, ami miatt egyáltalán nem lehetünk biztosak ebben. Egy második lemeznél viszont már nem játszik a rácsodálkozás, tehát óhatatlanul is nagyobb az esély rá, hogy elkezdjünk azon gondolkozni: tart-e valahonnan valahová ez az egész.

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (2,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Mark Lanegan Band - Blues Funeral
(4AD)

Mark Lanegan a rockzene azon figurái közé tartozik, akiről a nevét hallva legtöbben azt sem tudják kiről van szó. Pedig a lassan ötvenes éveibe lépő zenész legalább annyira munkamániás, mint a hiperaktív Dave Grohl, és számtalan különböző side-projectjei, kollaborációja illetve vendégszereplése már külön Wikipédia-bejegyzést érdemelne.

Pályáját Lanegan a seattle-i Screaming Treesben kezdte, amely a térség kultikus grunge színterének egyik alapköve volt. Már 1990-ben adott ki szólóanyagot, amelyen nem mellesleg maga Kurt Cobain vokálozott a háttérben, később pedig ő állt be egy szám erejéig a környékbeli grunge bandákból alakult szupergruppba, a Mad Seasonbe. Aztán a kétezres évek elején csatlakozott a Queens Of The Stone Age-hez, ahol nagyon sokáig állandó taggá is vált. Három lemez után aztán lelépett és a Belle & Sebastian vokalistájával, Isobel Campbell kezdett koprodukcióba, amelyből szintén három album született. Ha ez nem lett volna elég, a The Afghan Whigs volt énekesével is összehozott egy közös projektet, amelyet Gutter Twinsre keresztelt.

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (2,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Shearwater - Animal Joy
(Sub Pop)

Na, itt egy újabb szövevényes történet a kétezres évek amerikai független zenei színteréből: a (főleg a tengerentúlon) kimondottan népszerű Okkervill River két tagja, Will Sheff és Jonathan Meiburg számára a főzenekar nem adott elegendő lehetőséget rá, hogy színpadra vigye kisfiúsan jólfésült fizimiskáját, ezért Sheawater néven több mint tíz éve mellékállásba kezdtek. A dolgok ezután úgy alakultak, hogy Sheff már nem tagja a mellékprojektnek, Meiburg pedig már nem tagja az anyazenekarnak. Viszont cserébe a Shearwater egyre népszerűbb. (Még mindig lehet követni? Akkor itt van még egy infó: másfél éve Meiburg a Xiu Xiu-ból ismerős Jamie Stewarttal is közös projektet indított Blue Water White Death néven.)

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (2/5) - 1 2 3 4 5