Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Lou Reed & Metallica – Lulu
(Warner/Vertigo)

Lou Reed és a Metallica közös lemezénél idén nem történhet nagyobb esemény a könnyűzenében. Véletlenül sem azért, mert bármelyikük is csinált volna valami igazán fontosat az elmúlt nagyjából tizenöt évben, hanem egyszerűen azért, mert a két főszereplő összeállása olyan, mintha a többszörös Michelin-csillagos dániai Noma étterem a McDonald’szal készítene közös menüt: a maga vonalán mindkettő elitliga, de eszébe se jutna senkinek vegyíteni őket.

Szerintünk: (2/5)

Szerintetek: (2,1/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

3 - The Ghost That You Gave to Me
(Metal Blade)

A 3 (ejtsd: Three) egy amerikai zenekar. Ha valaki ez alapján keres a neten, talán sikerrel jár, mert ugye arra, hogy 3, elég sok mindent kidob a kereső. De amúgy a legegyszerűbb ha segítek, és idepakolom az együttes honlapjának linkjét is, onnan már minden elérhető, amivel érdemes ismerkedni. A fura név – ki gondolná – fura zenét takar. A frontember Joey Eppard szerint hibrid. Ilyenkor vagyok bajban. Ha ismertebb nevekkel akarnám körülírni a 3 zenéjét, akkor a Coheed and Cambria biztosan elhangzana, mélyebbre ásás után a Rush is, mint egyértelmű hatás, de ez a zene sokkal színesebb, legalábbis ez az új album. Öt volt nekik eddig ugyanis. Változatosságban mind közül a The Ghost You Gave to Me adja a legtöbbet. Hol csendes, hol zajos, hol bonyolult, hol pofonegyszerű, és mindez még gördülékeny is.

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (5/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Five Finger Death Punch – American Capitalist
(Prospect Park)

Első hallásra a Five Finger Death Punch semmi több egy tipikus amerikai metálzenekarnál, amiben az agresszív ének vagy a keményebb gitárok csak megágyaznak a popos dallamoknak. Nekünk, magyaroknak mégsem annyira távoli a zenekar, mert a csapat főnöke-gitárosa-fő dalszerzője Báthory Zoltán 1995-ben ment ki Amerikába, hogy megvalósítsa önmagát, és sikeres legyen: neki valóság az amerikai álom. Aztán az is fontos, hogy a csapat napjaink egyik legsikeresebb amerikai metálzenekara lett, akiknek legújabb lemeze a Billboard listán is előkelő helyen, a harmadikon nyitott, sőt az ezt megelőző albumokból félmilliónál is több elment, külön-külön. De vajon miért?

Szerintünk: (2,5/5)

Szerintetek: (2,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Justice – Audio, Video, Disco
(Ed Banger)

Mivel nem szeretnék elemzést írni felgyorsult világunkról, azt, hogy napjainkban négy év nagyon hosszú idő a popzenében vegyük simán axiómának. Ha ehhez hozzátesszük, hogy egy olyan zenekarról van szó, ami az elektronikus zenei színtér főszereplőjéből vált abszolút mainstream produkcióvá, akkor halmozottan igaz az állítás. A Justice négy évvel ezelőtti bemutatkozó nagylemeze például már most klasszikusnak mondható, mert egyszerűen mindent el lehet róla mondani, amit a klasszikus lemezekről szokás: évekkel később is jónak tűnő dalok, szinte kortalan megszólalás, és olyan hatás, ami alapvető fontosságú 2011-ben is.

Szerintünk: (2/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Coldplay - Mylo Xyloto
(Parlophone)

Love Story, konceptalbum, graffiti, mint lírai inspirációs forrás, elektrós tipográfia, szabályos trance szintik, az intro után teketóriázás nélkül a kondérba csapott kattogó d'n'b alap. Az évtized popzenéjének legnagyobb ívű érzelmi kitöréseit szállító Coldplay látszólag pánikszerűen menekül az önismétlés lehetősége elől. Ahogy a három évvel ezelőtti Viva La Vida Dél-Amerikával, szokatlan felvételi körülményekkel, és a korábbiaknál egyszerre sötétebb és kísérletezőbb tónussal tekert egyet a zenekarról kialakult képen, úgy most a helyszín az előbb leírtaknak megfelelően a metró, sikátorok és klubok skálán terül el. Felmerül azonban egy csomó kérdés is: mennyire lóg ki a lóláb, mit kereshet Rihanna a lemezen, és mennyire baj ez, ha egyáltalán az?

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (2,6/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

M83 - Hurry Up, We're Dreaming
(Mute)

Tízedik évéhez és egyúttal hatodik lemezéhez érkezett a francia M83, azaz Anthony Gonzalez zenei projektje, amely nevét az Északi Vízikígyó csillagkép Messier 83 nevű spirálgalaxisáról kapta. Egy évtized bőven elégnek bizonyult ahhoz, hogy az M83 a világ zenerajongóinak tekintélyes hányadát meggyőzze nagyszerűségéről és szakmai rátermettségéről. A két alapítótag közül az egyik, Nicolas Fromageau, egy ideje már Team Ghost nevű másik zenekarával foglalatoskodik, az M83 szekerét tehát a másik fél, Anthony Gonzalez vitte tovább, amely igen jó ütemben fut előre a mai napig. Legújabb lemezén például egyenesen az álmok világának irányába.

Szerintünk: (2/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Misfits - The Devil's Rain
(Misfits Records)

A Misfits ma már inkább egy márka, mint zenekar. Kb. olyan menő a zenekar legendás koponya logójával díszített cuccokban mászkálni, mint a Motörhead szörnyeteg fejével, vagy a Ramones sasos logójával a mellkasunkon feszíteni egy fesztivál VIP részlegében. A zenei tartalom mellékes, a menőség faktor a lényeg. Ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy a zenekarnak jelenik-e meg egyáltalán még lemeze vagy sem. Valószínűleg a The Devil's Rain is csak azért jött most ki, mert már ciki volt úgy a pólókból élni, hogy közben a harmincéves dalokra tombol a legjobban a közönség. Pedig a lemezt hallgatva talán érdemesebb lett volna csöndben maradni, és haknizni tovább Glenn Danzig slágereivel.

Szerintünk: (2/5)

Szerintetek: (2,8/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Noel Gallagher's High Flying Birds
(Sour Mash)

Az az igazság, hogy én szeretem a Gallagher testvéreket. A sok Bono, Chris Martin és Thom Yorke között egyszerűen mindig üdítően hat két ekkora türhő, akik a harmadik világ éhezői helyett inkább magukkal vannak elfoglalva, meg persze kollégáikkal, akikkel kapcsolatban különösen szeretik elmondani véleményüket. Szeretik a focit, az alkoholt és a drogokat sem vetik meg, és ennek megfelelően a zenéjük sem áll többől a kedvenceik idézgetésénél.

Szerintünk: (2,5/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Jane’s Addiction - The Great Escape Artist
(Capitol/EMI)

A Jane’s Addiction a rockzene primadonnája. Ez persze leginkább az extravagáns énekesnek, Perry Farrellnek köszönhető, akinek jellegzetesen nyávogós stílusa, utánozhatatlan színpadi mozgása, és transzvesztitákat megszégyenítő harsány öltözködési stílusa eleve kellőképpen feltűnő. Ott van még mellette a gitáros, Dave Navarro is, aki vámpír imázsával szintén nem egyszerű eset, de olyannyira eredeti hangulatokat csikar ki hangszeréből, hogy még egy lemez erejéig a Red Hot Chili Peppersből is majdnem Jane’s Addictiont csinált. Már a két főhős alapján nem meglepő, hogy a zenekar hosszabb-rövidebb pauzákkal, nem kevés tagcserével a basszusgitáros poszton, továbbá változatos zenei kanyarokkal képes csak működni.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4,4/5) - 1 2 3 4 5