Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Blink-182 - Neighborhoods
(Universal)

Szóval van ez a kaliforniai punk dolog, ami nagyon ment a ‘90-es évek végén és a 2000-es évek elején, aztán elfoglalta az őt megillető sírhelyét. Még a Green Day dobott egy utolsó nagyot az American Idiottal, hogy aztán a hülyegyerekpunk végleg megrekedjen a pop és az emo határmezsgyéjén. Nem tudni, hogy a Blink-182-nak mi is volt pontosan a célja a Neighborhoods-zal, de csak bohócot csináltak magukból, immáron meglett, felnőtt emberként.

Szerintünk: (1,5/5)

Szerintetek: (2,6/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Dum Dum Girls – Only In Dreams
(Sub Pop)

Biztos képletek nincsenek a sikerre, az viszont biztos, hogy 2011-ben, zajosra kevert, monoton, sokszólamú visszhangos gitárpopot játszani négy fekete ruhás, miniszoknyás lánnyal, minimum jó kilátásokkal kecsegtetett. Alapvető ugye, hogy mindez szexinek hangzik, de máshogy szexi, mint a mainstream utóbbi tíz évben szoftpornóba váltó videoklipjei. Mint, ahogyan azt a tavalyi OFF fesztiválon is láthattuk, a Dum Dum Girls produkciója inkább a feszült lépkedésben utazik és inkább hideg eleganciából táplálkozik, mint túlzott kitárulkozásból.

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Björk – Biophilia
(One Little Indian/Universal)

Két előadó létezik jelenleg, akik bármit megtehetnek, garantáltan sokan seggre zuhannak tőle: a Radiohead és Björk. Érdekes, hogy mindkét jelenséget nagyjából ugyanaz a korszak termelte ki, de az életút további része is rímel egymásra: Thom Yorke-ékhoz hasonlóan Björk is érdekes hangzású, de nagyon könnyedén befogadható lemezek után kezdett el popzenei szférában nehezebben értékelhető zenét készíteni, mindezt a lehető legnagyobb szakmai és rajongói elismerés mellett.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (3,2/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Hangmás – Ragadozó
(Szerzői kiadás)

Harmadik lemezéhez érkezett a budapesti klubélet egyik legmeghatározóbb zenekara, a Hangmás. A hazai indie-színtér sötét lovagja a saját maga által felállított tendenciához idomulva ismét két év után jelentkezik új koronggal. A Ragadozó címet viselő album a 2007-es Funeral Party Budapest és a 2009-es Valaki Ma Este Megsérülhet című lemezek, valamint az eddigi életmű méltó folytatása. Az új hanganyag örömére a csapat nagyszabású lemezbemutató koncerttel és bulival készül a megjelenés napjára, azaz október 7-ére. A lemezbe egyébként bele lehet hallgatni itt a Lángoló Gitárokon.

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (3,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Pain Of Salvation – Road Salt Two
(InsideOut)

A svéd Pain Of Salvation ismerői hozzászokhattak már, hogy a zenekar főnöke, Daniel Gildenlöw koncepciókban gondolkozik. Ez már a korai albumok jellemzője is volt, de az sem meglepő, hogy az előző Road Salt One lemez után egy Road Salt Two című következik, és persze összefüggés is van köztük, szövegben, zenében, hangzásban. Ez a második mégis jobban működik, és könnyen el is lehet mondani, hogy miért. Pontokba szedve nézzük az okokat:

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (3,2/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Kasabian – Velociraptor!
(Sony Music)

A Kasabian az a zenekar, akiknek tényleg csak valami elképesztően radikális változáson kell átesniük ahhoz, hogy ne hasonlítgassa őket mindenki állandóan az Oasishez. Úgy tűnik azonban, hogy erre körülbelül annyi az esély, mint a Gallagher-testvéreket Manchester United-mezben látni. Mondjuk a zenekar negyedik nagylemezén azért érezni lehet, hogy próbálkoztak ők mindenféle új dologgal, csak hát a hasonszőrű csapatoktól való lopkodás a kislemezeken tökéletesen működik, ellenben egy egész albumnál bizonyos idő után kissé cikinek tűnik. Pedig a Kasabian egyáltalán nem rossz zenekar és tényleg látjuk lelki szemeink előtt, ahogy megtöltenek egy futballstadiont, összeölelkezve együtt éneklő, késő huszonévesekkel.

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (3,5/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Apparat – The Devil's Walk
(Mute)

Sascha Ring, ismertebb nevén Apparat még 2001-ben mutatkozott be, de a Devil's Walkot tekinthetjük akár új kezdetnek is. Az Apparat név eddig akarva, akaratlanul erősen kapcsolódott a berlini techno-színtérhez, köszönhetően az általa alapított Shitkatapult kiadó Bpitch Controlos kötődéseinek (Ellen Allien kiadója, de innen futott be például Paul Kalkbrenner is), meg hát annak is, hogy amit csinált, az alapvetően technóra, és rengeteg szétszabdalt hangmintára épülő kísérleti elektronika volt.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Boots Electric - Honkey Kong
(Dangerbird Records)

Jesse Hughes elkészítette második szólóalbumát, amit az előzőtől eltérően a Boots Electric művésznéven jelentetett meg. A számtalan becenévvel rendelkező zenészt (The Devil, Boots Electric, The Fabolous Weapon) legtöbben a pár éve hazánkban is koncertező Eagles of Death Metalból ismerhetik, amelynek zenei világa erősen felismerhető a frissen megjelentetett Honkey Kong című lemezen, viszont sikerült attól még buzisabbra vennie a figurát.

Josh Homme gyerekkori cimborája, ő segített neki - máig érthetetlen megfontolásból - az Eagles of Death Metalra keresztelt zenekart összehozni. Velük három albumot dobott össze és megalkotta egészen sajátos, szexuálisan túlfűtött, seggrázós rock and rollját. Semmi bonyolult nem volt az EoDM zenéjében és pont ezekkel az egyszerű, bulizós rock számokkal érdemelte ki a nemzetközi kritikusok, de főleg a koncertjárók elismerését.

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Machine Head - Unto The Locust
(Roadrunner/Magneoton)

Lehet, hogy tévedünk, de mintha Robb Flynn Machine Head-vezér nem lenne tisztában az olyan Édesvíz Kiadó-közeli fogalmakkal, mint az önmagunknak való megbocsátás. És bár interjúiban mind a Burning Red, mind a Supercharger albumot büszkén felvállalja, nem elképzelhetetlen, hogy alkalmanként a mai napig teveszőr csuhában böjtöl az oaklandi pusztában. Azonban a jelek szerint ez sem csillapította (volna) bizonyítási kényszerét. Pedig már a Through The Ashes Of Empires hallatán is elhittük, hogy az életben nem látjuk-halljuk többé tengeri akna frizurával, piros susogós mackóban nu metalt tolni. Mindemellett a 2003-as albumon annak dacára sem érződtek a görcsösség jelei, hogy egyes gitártémák Robb Vio-Lence-ben eltöltött napjait idézték. Mikor aztán a 2007-es Blackening kapcsán a Master Of Puppetset kezdte emlegetni, önkéntelenül is megnyomtuk a pánik gombot. Bár az említett album összességében nem volt rossz, némely szerzemény – főként az indokolatlanul hosszú darabok – alapjaiban reformálta meg a „parasztvakítás” kifejezés jelentését.

Szerintünk: (2,5/5)

Szerintetek: (3,8/5) - 1 2 3 4 5