Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Chickenfoot – III
(eOne Music)

Tinikoromban azzal (is) szórakoztam, hogy egy kockás füzetbe hetente összeírtam azokat a szupergroupokat, amiket akkor éppen a legszívesebben meghallgattam volna, így került egy zenekarba Steve Vai, Joe Satriani, Nikki Sixx, Dave Lombardo és Bruce Dickinson. Azt, hogy ebből mi sülne ki, soha nem tudjuk meg hálistennek, de azzal már 2009 óta tisztában vagyunk, mit tud kihozni egymásból négy olyan zenész, mint Satriani, Sammy Hagar, Michael Anthony és Chad Smith, mert Chickenfoot néven zenekart gründoltak maguknak. Az első anyag nagyon jó kis rocklemez lett, pár egészen kiváló darabbal (Down the Drain, Sexy Little Thing, Get It Up), joggal várták a rajingók, hogy a második album (ami a III címet kapta természetesen, vicces fiúk ezek) erre rátesz még egy lapáttal.

Szerintünk: (5/5)

Szerintetek: (3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Mastodon – The Hunter
(Reprise/Magneoton)

A Mastodon tipikusan az a zenekar, amelyikből a sajtó csinált kultuszt. Amikor egy EP után felvették Remission című első lemezüket, azt már ugrásra készen várta az amerikai underground, és annak rendje és módja szerint annyiszor mondta, hogy innovatív, új hangzásról van szó, hogy még az is elhitte, aki soha nem akart tudni a Mastodonról. Természetesen van az innovációban igazság, mert a kiváló nevű zenekar létrehozott egy olyan világot, ami csak rájuk jellemző. A noise, a hardcore, a punk, a metál, a rock ’n roll, a southern rock sőt a country keverése teljesen természetesen, minden erőltetettség nélkül jön a kezükből. Ezt a hangzást bizony nehezen lehet továbbfejleszteni, és a Mastodon küszködik is vele rendesen, de legalább közben szarnak minden elvárásra.

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Nirvana - Nevermind
(Geffen)

A ’89 novemberi Pecsás koncert után nem gondoltam volna, hogy ilyen jó kis poplemezzel áll elő ez a trió, bár ott nem is rájuk voltam igazán kíváncsi, hanem az akkor sokkal nyerőbb szériában utazó Tad-re, igaz végül a Nirvana jobban bejött, meg is jegyeztem magamnak Kurtot, ahogy hatvanas éveket idéző stílusával, és lazának épp nem nevezhető punkos undorával vészelte át a reménytelenül hangulattalan bulit.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Alice Cooper – Welcome 2 My Nightmare
(Bigger Picture)

A shock rock édesapjának tartott Alice Coopert, akiről egy hirtelen önvallomásban kiderült, imádja Budapestet, nem szokás a rockzene nagy öregjei között emlegetni (teccik tudni, akkor, amikor Lemmy és Ozzy nevét emlegetik a kopaszodó metalisták sóhajtozva), pedig illene, hiszen Vincent Damon Furnier már 1964-ben zenekarban játszott, 1969 óta meg Alice Cooper néven riogatja az erkölcscsőszöket szerte a világon. 40 éves pályafutása alatt kiizzadt magából 26 stúdiólemezt, nyolc koncertalbumot, 21 válogatáslemezzel nyúzta le a rókabőrt a rajongókról, és még volt ideje 12 videó- és DVD-kiadás megjelentetésére is. A Welcome 2 My Nightmare című albumot viszont három éves szünet előzte meg, jóhogy izgatottan vártuk, mit tud még kihozni magából.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (5/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Djevel – Dødssanger
(Aftermath Music)

Izgalmasra sikerült a 2011-es év blackmetal szempontjából: nem jelent meg új Mayhem, Vikernes sikeresen leírta magát zeneileg is a Burzummal, nem csak ideológiailag, és a szegedi galambtenyészet sem tizedelődött meg. Ez az idilli hangulat tökéletes miliőt teremtett ahhoz, hogy megszülethessen az idei év egyik kellemes meglepetése, a Djevel. A norvég zenekar már hónapokkal a debütálás előtt méretes rajongótáborra tett szert, köszönhetően a sztárparádénak.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Wolves In The Throne Room – Celestial Lineage
(Southern Lord)

A természetimádó amerikai (poszt) black metal zenekar előző, harmadik albuma, a Black Cascade olyan mértékben nem volt hallgatóbarát, hogy sejteni lehetett, abba az irányba nincs értelme folytatni a kalandozást. Így is lett, a Celestial Lineage letisztultabb, higgadtabb, horribile dictu: dallamosabb, mint az elődje. Biztosan sokan zsebkendőért nyúlnak majd, hogy a lemezről letörölgessék a nyálat, pedig azért a helyzet nem ennyire vészes.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (3,4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Dream Theater – A Dramatic Turn Of Events
(Roadrunner)

Az új Dream Theater-lemez egy új Dream Theater-lemez, se több, se kevesebb. Aki sosem szerette ezt a zenekart, nem most kedveli meg. Aki az évek során elveszítette a lelkesedését irántuk, nem most szeret beléjük újra. Aki mindvégig kitartott mellettük, nem most fordul el tőlük. Ez így nagyon unalmasan hangzik, ami viszont nem azt jelenti, hogy nagyon unalmas a lemez. Ugyan Mike Portnoy távozása miatt lett volna lehetőség arra, hogy elkezdődjön valami más, de minden maradt a régi.

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Anthrax - Worship Music
(Nuclear Blast)

A YouTube-on gyakorlatilag alig található olyan zenei videó, melynek kommentelőit ne részesítenénk azonnali szőnyegbombázásban. És most nem elsősorban az Irigy Hónaljmirigy-paródiákat „XDXDXD” szimbólummal illető egyedekre gondolunk, sokkal inkább azokra, akik egy Room For One More- vagy egy Fueled-kaliberű Anthrax-videó alatt képesek Joey Belladonna visszatérése miatt ujjongani. A helyzet ugyanis a következő: a zenekar John Bush-sal úgy vészelte át a Pearl Jam, a Green Day és DJ Bobo egyeduralmát, hogy kizárólag hibátlan lemezeket tett le az asztalra. Más kérdés, hogy a kiadói bénázás miatt a zenészek közelebbi hozzátartozóin kívül csak a fanatikus keménymag értesült ezek megjelenéséről. Scott Ianék talán ezért is kaptak vérszemet, mikor Sharon Osbourne meglebegtetette előttük az ominózus csekket egy reunion reményében. Ekkoriban Lee Aaron és az XL Sisters mellett már Belladonnának is bérelt helye volt a kiégett rocksztárok panoptikumában, egykori zenésztársai azonban mégis égető szükségét érezték, hogy kibéküljenek vele. A sztorit innentől hadd ne ecseteljük: lényeg, hogy tíz-húsz szappanoperás fordulatot követően a jó Joey visszatért. És talán még így is örvendezhetünk, hogy végül nem a Fistful Of Metalon sipákoló Neil Turbin kapta az énekesi pozíciót.

Szerintünk: (5/5)

Szerintetek: (3,9/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Blondie – Panic of Girls
(EMI)

Nagyon kevés zenekarral szoktak ennyire kicseszni a kiadók, mint ahogy a Blondie-val tették. Persze a zenekar sincs már a népszerűsége csúcsán, de azért egy 1975 óta létező, ilyen poptörténeti súllyal rendelkező névnek tényleg pofátlanság majdnem egy évvel eltolni a lemezmegjelenését, pláne úgy, hogy az már nagyon régóta elérhető mindenféle illegális fórumokon, és pláne úgy, hogy 2003 óta ez az első. A lemez amúgy már megjelent Európában a nyáron, de az USA-ban csak most jött ki.

Szerintünk: (2/5)

Szerintetek: (1/5) - 1 2 3 4 5