Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Opeth – Heritage
(Roadrunner)

Körbeértek a dolgok: először Mikael Åkerfeldt énekes-gitáros unta meg a hörgést, sőt az egész metált. Most pedig én untam meg végleg Mikael Åkerfeldtet.

Érdemes végighallgatni az Opeth életművét, egymás mellé tenni, hasonlítgatni dalokat, dalrészleteket, a számok felépítését, a zenei eszközöket. Aki egy kicsit is objektíven képes megközelíteni a kérdést, könnyedén beláthatja, hogy az Opeth, hiába rendelkezett már a kezdetektől felismerhető stílusjegyekkel és használta azokat mindvégig, albumról albumra mindinkább kiüresedett. Nem egyedi eset, hogy egy zenekar hanyatlásának ideje pont akkor kezdődik, amikor a legnépszerűbbé válik: az Opeth a Blackwater Park, majd a Deliverance óta "sztáregyüttes" metálos körökben, ugyanakkor a zenéje egyre ötlettelenebb. A Damnation a mássága miatt újszerűnek tűnt, ám aztán a Ghost Reveries és még inkább a Watershed a zsákutca végét jelentette. Ez a két utolsó lemez kétségbeesett, görcsös ragaszkodás a jól bevált formulákhoz, amelyek ugyan még működnek, de önnön magukat zárják falak közé és emésztik fel. Egyszersmind az őrlődő, kreativitását vesztő zenész minden bizonnyal öntudatlan jajkiáltásai is.

Szerintünk: (2/5)

Szerintetek: (3,8/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

The Drums - Portamento
(Island Records)

Nagyon ritkán vállalok be olyan lemezt kritikaírásra, amit hallatlanul is ennyire szívemből gyűlölnék, a Drums viszont olyan természetfeletti és már-már megmagyarázhatatlan ellenérzéseket váltott ki belőlem létezésének első perce óta, hogy egyfajta önkezelés gyanánt jó ötletnek tűnt, hogy tegyek egy újabb próbát és igyekezzek, ha nem is megszeretni őket, elfogadni a létezésüket. Végül is sikerült békét találnom, de ez a zenekar, mint jelenség, ettől függetlenül is kurva idegesítő.

Szerintünk: (1/5)

Szerintetek: (1,4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Roy és Ádám Trio – Küldözési mánia
(Gold Record)

A Roy és Ádámmal kapcsolatban mindenkinek van előképe, még ha nem is tud róla. A Trambulin, a Feketén a hófehér vagy A csapból is én folyok! kikerülhetetlenek voltak a maguk idejében. Ha máshol nem, egy bevásárlóközpont gumizenéi között hallotta az is, aki elvből kerülte a kommersz rádiókat. A duó időközben szembesült azzal a problémával, hogy élőben túl sokat kell támaszkodnia más zenészekre, ezért döntött, megkérte Csányi Zolit (aki a Black-Out és sok-sok más zenekar tagja, sessionzenésze), hogy állandó dobosként szálljon be, és immár Roy és Ádám Trióként folytassák. Azóta egyértelműen kijelenthető, hogy a társaság nem pop-, hanem rockzenét játszik, de abból is a könnyen befogadhatót.

Szerintünk: (2,5/5)

Szerintetek: (2/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Ladytron – Gravity The Seducer
(Nettwerk)

A Ladytron ötödik lemezével eljutott oda, hogy annyira nagyon nem is várta senki, én legalábbis biztos nem rágtam a körmeimet. Na véletlenül sem azért, mert nem voltak mindig egy nagyszerű zenekar, de már a 2001-es bemutatkozó 604 óta annyira a levegőben lógott mindig a zseniális zenekarrá változás lehetősége, hogy egyszerűen elfelejtettem értékelni azt a konstans magas színvonalat, amit épp tíz éve produkálnak. A Gravity The Seducert hallva jöttem rá először, hogy valószínűleg a Ladytron az elmúlt évtized legmegbízhatóbb zenekara. Soha nem sikerült nekik klasszikus lemezt összehozni, minden alkalommal volt legalább 2-3 töltelékdal, de a nevükkel kapcsolatban soha nem jutott eszembe semmi negatív – leszámítva talán azt a kissé félresikerült soproni koncertet három éve, de az is inkább unalmas volt, mint rossz.

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (4,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

The Horrors - Skying
(XL/Neonmusic)

A brit Horrors 2007-ben tűnt fel a Strange House című lemezével. Akkoriban nem volt szokás túl komolyan venni a zenekart, aminek bár voltak korrekt dalai, és jól is szóltak, de az egész nem tűnt többnek nagyra fújt lufinál. Vitathatatlanul ügyesen kitalált imidzs, ami a zenekar nevétől kezdve a tagok kinézetén át a szövegekig mindenre kiterjedt.

A zenekar nemcsak a külsőségek kitalálásában volt okos, de mint kiderült, a karrier építését is tiszta fejjel végzik. Ahogy azt sejteni lehetett, a gót-punk dolgot képtelenség egy lemeznél tovább igazán sikeresen folytatni, ezért belekezdtek valami komolyabba. A 2009-es Primary Colourshoz megszerezték a Portisheadből ismert Geoff Barrow-t a lemez felett bábáskodni, ő pedig átláthatóbb, kevésbé kripta-jellegű, de mégis karakteres hangzást adott a Horrorsnak. A produkcióban ezáltal kihangsúlyozódhattak a new wave hatások, illetve az is, hogy nemcsak cirkuszról van szó, hanem zenei elképzelésekkel is rendelkező zenekarról.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Trivium – In Waves
(Roadrunner/mTon)

Már évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy ha valamelyik metálzenekar még egyszer katonás, indulószerű introval kezdi a lemezét, azon nyomban kihajítom a francba az egészet. A Trivium képes volt így kezdeni az új albumát, amire csak annyi mentsége van, hogy belekevert egy kis zongorát, ami nem kevésbé giccses és túlzó, mégis jelentheti, hogy nem feltétlenül sablonokat fogok hallani egymásra pakolva. Bár maradtam volna az terveimnél, és dobtam volna ki a lemezt!

Szerintünk: (2/5)

Szerintetek: (2,8/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Cymbals Eat Guitars - Lenses Alien
(Memphis Industries/Barsuk)

Kimondottan keveseknek adatik meg, hogy alig valamivel huszadik születésnapjuk után harmincezer ember előtt játszanak, még kevesebbeknek, hogy közben a saját dalaikat adják elő. Igazán szűk viszont akkor lesz a kör, ha belevesszük további feltételnek, hogy egyrészről ne gyárból jöjjön a megaprodukció, illetve hogy ne azonnal ható, táncos kócos/jólfésült pop legyen a produktum. Ha ráadásul nem is elektronikus zenéről beszélünk, akkor látható, hogy a Cymbals Eat Guitars a maga kimondottan komplex, szélsőségesen strukturált független gitárzenéje a gimi óta együtt játszó keménymaggal igazi szívmelengető amerikai sztorit ad ki.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

ICS Vortex – Storm Seeker
(Century Media)

Borknagaros epikusság? Arcturusos avantgarde? Lamented Soul-os melankólia? Igazából egyik sem, Simen Hestnæs az első szólólemezén új utakat keresett és talált is.

Bár alapvetően egyetértettem vele, egy idő után kicsit fárasztóvá vált az a mantra, miszerint Simen Hestnæs, azaz ICS Vortex többet érdemelne annál, hogy pár sort elénekeljen a Dimmu Borgir éppen aktuális lemezén. Valószínűleg senki nem tartott pisztolyt a fejéhez, hogy ilyen sokáig maradjon a norvég zenekarban, ha pedig megélhetési bérzenész akart lenni, akkor miért sajnáljam, az ő választása volt. Ja, hogy helyette micsoda nagy alkotásokat hozhatott volna létre csodálatos hangja segítségével? Ha végigtekintünk a pályafutásán, azért kiderül, összesen három darab számottevő lemezen közreműködött főszereplőként (értsd: nem csak egy-egy dalban vendégénekelt): a Borknagar The Archaic Course-ában és Quintessence-ében, illetve az Arcturus La Masquerade Infernale-jában. Ám mivel ez utóbbi a metál teljes históriájának egyik legkiemelkedőbb albuma, így a sok üres éve ellenére is kedveljük Vortexet.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (3,9/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Jay-Z and Kanye West – Watch The Throne
(Roc-A-Fella)

Nehéz azzal vitatkozni, hogy Jay-Z és Kanye West közös lemeze a nyár legnagyobb publicitást kapott megjelenése volt. Túlzottan vad promóció nem is kellett hozzá, ugyanis mindkét úriember ott van a kortárs popzene legfontosabb figurája között, népszerűségük egyértelműen túlnőtt a hiphop keretein. Az, hogy ez a két lemezmilliomos összeáll egy lemezre simán elhomályosítja magát a lemezt is, annyira túlsúlyba kerül a megalománia, de én azért megpróbáltam erre is figyelni, és amúgy volt is értelme.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (5/5) - 1 2 3 4 5