Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A múlton való kesergés egyik alapvető része, hogy az ember felemlegeti, hogy például mennyivel jobb zenék születtek, és bárcsak ott lehetett volna igazán közel mondjuk a Revolver, a Number of the Beast, a Reign in Blood vagy a London Calling születésénél. A múlton való kesergés nekem mostanában egyébként is hobbim, egy egész cikket szenteltem a stadionrockzene szép lassú szomorú kimúlásának, utána még egy Rolling Stones-koncerten is keseregtem kicsit belül a gitárzene mai állapotáról, a lemezkritika műfaját pedig évek óta kerülöm, hiszen még csak igazán érdekes lemezeket is csak ritkán sodor elém az élet, azt a pár használhatót meg sokkal gyorsabb megkeresni Spotifyon, mint elolvasni róla az én vagy egy másik unatkozó hülye írását. A nagy bölcselkedésben pedig majdnem észre se vettem, hogy 2018-ban a poszt-black metálban utazó amerikai Deafheaven kiadott egy lemezt, amiről végre érdemes beszélgetni.
