Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Hurts, Say Lou Lou @ Postbahnhof, Berlin, 2013.02.09.
A Hurts eddig kétszer koncertezett Magyarországon, sajnos csak fesztiválszínpadon, ahol viszont bebizonyították, hogy ők a szórakoztató lehangolás új mesterei. Új lemezük márciusban kerül a boltokba, megjelenés előtt pedig néhány új dalt klubkoncerten is bemutattak Londonban és Berlinben. Magyarországról a Sony Music, a Deezer és a Telenor jóvoltából három nyertes és kísérőik vehettek részt a berlini koncerten. Gyors helyzetértékelés után kiderült, hogy a Hurts nagy feladat előtt áll. A hat emberből ketten voltak rajongók, a többieket élőben kellett meggyőzni, hiszen nem igazán voltak képben a zenekar munkásságával, szimplán csak szerencsések voltak egy játékban. (A kép nem a helyszínen készült.)
Gondolkoztatok már rajta valaha, hogy milyen lehet az Az otthontalanság otthonát próbálni? (Már azon túl, hogy 1-0 Nick Hornby-nak.) Hogy hogy van az, amikor a próbateremben elszakad egy húr, mellényúl a zongorista, nem ugrik be a szöveg, vagy bármi egyéb banális dolog történik, netán a „semmi sem olyan, mint amikor olyan, amilyen" pusztán az ütemszám megfelelő társa – szóval, mikor kizökken a kerék, és a katarzis helyett csak a profizmus zötyögése marad? (Merthogy – a félreértések elkerülése végett – katarzis igenis létezhet popzenében is, és pont ez, pontosabban az elemelkedés, a megtisztulás képessége az, ami a Quimby-t a mezőny átlagos tagjai fölé emeli.) (A kép nem a helyszínen készült. Fotó: Mohai Balázs/MTI)
Nehéz dolog, ha az ember mindenféle elvárásokkal indul neki egy koncertnek. Még akkor is, ha nem vár semmi extrát az estétől, és nagyjából tudatában van annak, mit is fog kapni. Paradox, mi? Szerintem is. (Fotó: Bese Zoltán/F.O. System-Facebook)
Ugye senkinek sem kell bemutatni a fater azon haverjait, akik - miután értesültek róla, hogy mi magunk is a „rockzenéért" rajongunk – 60-as évekbeli Omega-koncertekről kezdenek értekezni nekünk? „Én Napalm Death-t hallgatok, basszalak!!!" – szakad ki belőlünk a néma sikoly, ám ekkor már emberünk ekkor már rég egy Slamó által dedikált babos kendőt lebegtet arcunk előtt. Nos, ránézésre a Nomeansno tagjai is hasonló arcok, a különbség legfeljebb annyi, hogy a Wright fivérek és Tom Holliston nem híztak Homer Simpsonra az évek folyamán. Vélhetőleg nem él a Földön olyan entitás, aki feltételezné róluk, hogy ez a három galambősz tata külön műfajt teremtett a punkon belül, ugyanakkor többször is összeállt Jello Biafrával némi dühös örömzene erejéig. A Nomeansno nyilvánvalóan nem a Boráros téri tarajosok zenéje, így az A38-on ma este a nullához konvergált a Patkány vagy Takarék fedőnéven emlegetett emberek száma. Annál inkább képviseltette magát a negyvenes Fekete Lyuk-nemzedék, akik ma estére kimenőt kaptak anyutól és a két gyerektől. (A 
Az extrém metál rajongóknak igazi ünnep volt a Devin Townsend Projekt és a Fear Factory közös fellépése, nem véletlenül. Townsend Steve Vai Sex and Religion című lemezén szerepelt először énekesként, majd a Strapping Young Lad, és saját szólóprojektje élén ért el nagy sikereket. Pályafutása során minden zenei műfajba belekóstolt, és mindig jó érzékkel tette mindezt. A Fear Factory Demanufacture albumával etalont teremtett. Embertelen, gépies hangzásával olyan vizekre eveztek, ahova előttük még senki. Idén megjelent albumuk, a The Industrialist is ezt a vonalat viszi tovább, csak épp húsz év után ez már nem nyújt újdonságot. Mindkét fellépő tehát az élő legenda kategóriába tartozik. A különbség csak annyi, hogy egyiküknek már csak múltja van, a másiknak pedig jelene és jövője is. (A 
Mark Lanegan, Kurt Cobain régi haverja, akinek Screaming Trees nevű bandája volt az egyik gyógyszer egy rég levonult világban, a minap a hajón koncertezett, és nagyon tudta mit csinál. Végtelenül profi és tudatos színpadi show-men az ürge, egyetlen pillanatra ki nem lépett a szerepéből, és ami a legjobb, hogy ez fel sem tűnt, mármint, hogy valami banális szerepet tolna; igaz, egyre jobban áll, hogy megnyerje a nem hivatalos, és persze nem is tudatos, de rockandroll körökben mégis zajló „a világ legjobb Tom Waits-hasonmása" versenyt. (A kép nem a helyszínen 
