Az Új remény című Nomad-nagylemez még tavaly ősszel jelent meg, a Storm The Studio első, cím nélküli albuma pedig most. Hogy mi köze egymáshoz a két albumnak? A Bedlam. A Nomad kvázi Bedlam-folytatásként kezdett el működni, de az évek során előbb az énekes Fodi, majd a dobos Újvári Péter is kiszállt a zenekarból, aztán tavaly jött a hír, hogy ők ketten újra együtt zenélnek, kiegészülve egy szintén volt Bedlam-taggal, Hankó "Judy" Zoltán - gitárossal, és készülnek az új dalok.
Hobo legutóbbi albuma, a Hé, Magyar Joe! nagy általánosságban mindennel szembemegy, ami az aktuális könnyűzenét jellemzi. Ki az, aki manapság 27 dalból álló, egybefüggő történetet elmesélő lemezt készít, ami fiktív szereplőkön keresztül reagál napjaink valóságára, és ami már csak terjedelménél fogva is sok hallgatást, meg persze legalább ennyi gondolkodást igényel? Világviszonylatban sem csinálják ezt sokan, itthon meg pláne nem. Ráadásul mindezt úgy, hogy előtte bő fél évvel jelent meg a Bob Dylan dalait feldolgozó Lassú vonat.
Leif Edling a doom metal Lemmyje. Van egy karakteres, semmivel össze nem téveszthető dalszerzési stílusa, a zekekarainak, produkcióinak pedig megkövesedett a hangzása. Legyen szó a Candlemassről, az Avatariumról vagy a The Doomsday Kingdomról. Ilyenformán nagyjából mindegy is, hogy ki énekel az aktuális lemezen, még ha jelen esetben egy igazi nagy visszatérőről, az Epicus Doomicus Metallicuson szereplő Johan Längqvistről van szó. Az mondjuk vicces, hogy egyes kiállásoknál, főleg az akusztikus részeknél azon sem csodálkoznék, ha váratlanul Jennie-Ann Smith hangja szólalna meg, bár az Avatariumról nagyjából teljesen levetette a kezét Edling. (Abba a zenekarba egyébként én sokkal többet láttam bele, mint ami lett belőle. A koncertteljesítményük alapján nem lesznek képesek kiugrásra, mivel ott is az Edling-éra dalai dörrentek meg igazán, de ez jelen esetben erős mellékvágyán.) A The Door To Doom egy velejéig klasszikus doomalbum, a megszokott edlingi fordulatokkal, hangulatokkal. Talán sötétebb, mint az ezt megelőző Candlemass-produkciók, de a minőség még mindig adott és magas. (4/5)
A Verkligheten első hallgatásakor egy valami volt biztos: a Soilwork sokkal több (ének-, gitár-) dallamot zsúfolt fel erre a lemezre, mint bármikor korábban. Számomra ez ezt megelőző The Ride Majestic valamilyen fokú visszatalálás volt a zenekarhoz. Nagyjából a Natural Born Chaos óta azt éreztem, hogy ugyanazt a puskaport puffogtatják, hol nagyobb, hol kisebb hangerővel. A 2015-ös lemezen aztán ott volt a The Phantom, mint húzódal, amilyet nagyjából 2002 óta nem is igazán írtak. Ez a skandináv death metal szörnyeteg és annak hatása ugyan a legkevésbé sem jellemző a Verkligheten dalaiban, most valamiért mégis újra működik a dolog. A blastbeat meg a vaskosabb riffelés természetesen nem tűnt el, de sokkal karakteresebben jelentek meg a hard rock, és az eddig sideprojektként kezelt The Night Flight Orchestra-féle AOR hatások. Nagyon szimpatikus, amikor egy bejáratott eszközkészletet ennyire kibővít egy zenekar. Nincs szó újradefiniálásról, de szinte már-már túlzóan slágeres a lemez. A legfurcsább az benne, hogy hiába érzem alkalmanként, hogy túlcsordul a dallamosság, valahogy mindig előveszem, aztán kis pihenő után újra és újra. Nem sok ilyen lemez szokott lenni egy évben. (5/5)
Már hosszú évek óta jellemző, hogy egy In Flames-lemezről szóló cikkben ugyanolyan frázisokat puffogtatnak a kritikusok: hogy ez már nem az az In Flames, ami a Jester Race idején volt, hogy Anders Friden nem tud énekelni, mégis énekelni akar, hogy a megállíthatatlan poposodás hatása miatt tini-kompatibilis, egyszerű szövegeket ír. Én mégis másra fűzném fel a véleményemet, mégpedig arra, hogy ebben a zenekarban még mindig olyan feelinges skandináv gitárjáték van, hogy bármennyire is esetlen néha a hangszerelés (lásd a 2016-os Battles), hogy bármennyire is minősíthetetlen a hangzás (lásd ismét Battles vagy a 2004-es Soundtrack To Your Escape), minden alkalommal találok annyi kapaszkodót a lemezeiken, hogy újra és újra meghallgatom. Olyan zenét, mint amit az In Flames manapság ír, senki sem csinál. Vagy ismer valaki elektro hatásokkal rendelkező, popos skandináv death metalt? Na ugye. Az I, The Mask is tele van feelinges gitártémákkal, és néhány nagyon jó dal (Voices, I Am Above) is van rajta, meg pár közepes, de rossz nem nagyon (a (This Is Our) House, vagy a Burn majdnem átesik ebbe a kategóriába) ráadásul a gitárok most tényleg vaskosabbak, mint a Battlesen. Az In Flames már régen Friden és Björn Gelotte gitáros zenekara, a többiek csak statiszták, ez mondjuk nem túl szimpatikus, de ha mint hallgatnivalót kell értékelni az új albumukat, akkor csak annyit mondanék, hogy jó. (4/5)
Szeretek egyedül utazni, autóval, vonattal, vagy épp gyalogszerrel. Ha az ember szervezett túrára megy, óhatatlanul is alkalmazkodnia kell a többiek tempójához, nem lehet ott és akkor megállni, amikor kedvünk tartja. Ha meg épp mennél, mindig lesz valaki, aki lemarad, vagy aki épp akkor akar megállni pisilni, cigizni. Nem kell túl nagy asszociációs készség ahhoz, hogy ezt bárki át tudja vetíteni a zenekari létre. Épp ezért szólólemezt készíteni - pláne jórészt egyedül - bizonyos szempontból a világ legegyszerűbb, leginkább magától értetődő dolga. Mindössze annyi kell hozzá, hogy az ember elboldoguljon egy-két hangszeren, és persze az sem árt, ha van egy víziója azt illetően, mit szeretne hallani. Ráadásul minden zenekarnév márkanév is egyben, és még a legbátrabb előadókat is kötik a saját hagyományaik. Ha meg a folyamatos változás az ars poetica, akkor minimum zenekari társaink ízlésvilága lesz az, ami megszűri a kidolgozásra váró ötleteket. Egyedül viszont semmi ilyesmire nem kell figyelni, ki lehet próbálni gyakorlatilag bármit, ami eszünkbe jut. Ha a kísérletek jól sülnek el, általában a végeredményen is érződik ez a féle jó értelemben vett gyökértelen szabadság és spontanietás. Egyedi Péter a hálószobaprojektként indult Mindenkinek megvan a maga története képében pont ilyen albumot készített.
A kvázi supergroupként alakult Soen soraiban sok tagcsere volt az elmúlt években. Legutóbb például az Avatarium gitárosa volt benne a produkcióban, majd aztán ő is távozott. A zenei világ viszont nem nagyon változik. Néha tradicionálisabb, néha jobban belenyúl az alteres, toolos vonalba (talán ez a legmarkánsabb), de valójában minden alkalommal sokfelé kacsingató, melankolikus metálalbumot raknak össze, hosszú refrénekkel, merengős, bársony simaságú kiállásokkal, kissé egysíkú énekkel, de egyébként nagyon sok felfedeznivaló dallammal, részlettel. Pontosan ilyen a Lotus is. Első blikkre talán a 2017-es Lykaia fogósabb volt ennél, de egyébként nagy különbségek nincsenek. Aki eddig szerette őket, boldog lesz, aki nem, és valami hallatlanul kimunkált, a legkevésbé sem kommersz megközelítésű, dallamos, de még mindig metál zenére vágyik, bármelyik lemezüket meghallgathatja. Akár ezt is. (4/5)
Sajnos elszúrtam a dolgot, mert ezt a lemezismertetőt akkor kellett volna megírni, amikor először, a megjelenés napján hallgattam a Tűzijáték délben dalait. Egy csendes szombat délután volt, amikor kizárólag olyan dolgokkal foglalkoztam, amiknek semmi jelentősége, de jól éreztem magam tőlük. Rendet raktam az íróasztalom fiókjaiban, aztán sorba válogattam az összes itt-ott kallódó gitárhúromat, amit már több éve nem tettem meg, és elégedetten nyugtáztam, hogy lett még két teljes készletem ennek köszönhetően. Vannak napok, amikor nem kell megváltani a világot. Közben a Youtube feldobta friss megjelenésként Lovasi András új szólólemezét, ami tökéletesen aláfestette ezt a hangulatot.
Egyszer tényleg össze fogok most már állítani egy listát, amelyben felsorolom azokat az intő jeleket, melyek felbukkanása esetén semmi esetre sem szabad egy zenekarban megbízni. Ezek egyike, amikor egy metálzenei produkció különféle egzotikusabb nyelvekbe csomagolja az egyébként túl közhelyesen hangzó dalcímeit és szövegeit. Legalábbis a Rotting Christ friss albumát hallgatva elsőként ez jutott eszembe.
Van még néhány olyan elmaradásunk folk és világzene ügyben tavalyról, amiket nem akarunk megkerülni, de vadonatúj, év eleji megjelenés is került hozzájuk időközben. A ténylegesen közös bennük: mindegyikük más, így persze nagyon sajátos karakterrel, zeneiséggel, gondolatisággal formálódtak magas minőséggé; tán már az elején kimondhatjuk: hiba lenne nem megismerkedni velük közelebbről. (Illusztráció: Pearly Clouds Facebook)
Az amerikai letlive 2017-ben igazi kiugrás nélkül, reményteljes zenekarként oszlott fel. A post hardcore csapat mindössze négy lemezt csinált a post hardcore csapat, a karrierjük felfelé ívelt, de aztán szétszéledtek. Az okokról biztos lehetne értekezni, de az egyik feltehetően az lehetett, hogy Jason Butler frontember finoman szólva is kattant fazon. Mert bár a tehetsége, elsöprő színpadi jelenléte elvitathatatlan, bizonyára nehéz lehet vele együtt dolgozni.
Veres Gábor a nemrég új dallal jelentkezett Watch My Dying tavalyi csendesebb időszaka alatt sem tétlenkedett, az elmúlt hónapokat ugyanis egy formabontó szerzői lemez készítésével töltötte. Ez a jelző semmilyen szempontból nem túlzás a Hiinaar egyszerűen XIX címet kapott albumával kapcsolatban. Egyrészt a rajta hallható zene rengeteg hatást olvaszt magába, hiszen a dalokban a magától értetődő rock és metal alapokon át folkzenei, vagy akár elektronikus hangulatok is felbukkannak. Másrészt Gábor, akit elsősorban énekesként és szövegíróként ismer a közönség, ezúttal egy hangot sem énekel, ezzel szemben az összes dalt ő szerezte, nagyrészt fel is játszotta, valamint a lemez keverését is ő végezte. Emellett a lemezen a magyar underground több mint tucatnyi zenésze vendégeskedik változó szerepkörben. Az album, ami teljes egészében ingyenesen letölthető a Hiinaar Bandcamp-oldaláról, és amit a zeneszerző-projektgazda a folytatásban dalról dalra is bemutat nektek, elsőként a Lángoló Gitárokon hallgatható meg. (Fotó: Bákonyi Bernadett)