Az amerikai letlive 2017-ben igazi kiugrás nélkül, reményteljes zenekarként oszlott fel. A post hardcore csapat mindössze négy lemezt csinált a post hardcore csapat, a karrierjük felfelé ívelt, de aztán szétszéledtek. Az okokról biztos lehetne értekezni, de az egyik feltehetően az lehetett, hogy Jason Butler frontember finoman szólva is kattant fazon. Mert bár a tehetsége, elsöprő színpadi jelenléte elvitathatatlan, bizonyára nehéz lehet vele együtt dolgozni.
Veres Gábor a nemrég új dallal jelentkezett Watch My Dying tavalyi csendesebb időszaka alatt sem tétlenkedett, az elmúlt hónapokat ugyanis egy formabontó szerzői lemez készítésével töltötte. Ez a jelző semmilyen szempontból nem túlzás a Hiinaar egyszerűen XIX címet kapott albumával kapcsolatban. Egyrészt a rajta hallható zene rengeteg hatást olvaszt magába, hiszen a dalokban a magától értetődő rock és metal alapokon át folkzenei, vagy akár elektronikus hangulatok is felbukkannak. Másrészt Gábor, akit elsősorban énekesként és szövegíróként ismer a közönség, ezúttal egy hangot sem énekel, ezzel szemben az összes dalt ő szerezte, nagyrészt fel is játszotta, valamint a lemez keverését is ő végezte. Emellett a lemezen a magyar underground több mint tucatnyi zenésze vendégeskedik változó szerepkörben. Az album, ami teljes egészében ingyenesen letölthető a Hiinaar Bandcamp-oldaláról, és amit a zeneszerző-projektgazda a folytatásban dalról dalra is bemutat nektek, elsőként a Lángoló Gitárokon hallgatható meg. (Fotó: Bákonyi Bernadett)
Azt már a három évvel ezelőtt megjelent Yesterday videó kapcsán tudni lehetett, hogy a Black Eyed Peas eltávolodik az Elephunk lemezzel és Fergie csatlakozásával megkezdett popba hajló, listákat megcélzó irányvonaltól és visszatér hip-hop gyökereihez. A Masters of the Sun Vol.1. albumon alkalmazott recept lényegében ugyanaz, mint amit a lemezboltban játszódó, kreatív videóban már hallhattunk: Klasszikus hip-hop groove-ok, ismert hangminták megcsavarva, az aktuális soundra fazonírozva, modern dalszerkezetbe préselve.
Az idei év első napján tette közzé Vasnéni című új lemezét a ZPZ. Az album első klippesített dala karácsony napján debülált a Lángolón, és bár megfogalmazásuk szerint a kiadással kapcsolatos kavarás még folyamatban van, a zenekar ebben az évben már színpadra is viszi az anyagot. A lemez dalaival kapcsolatban most első kézből kaphattok infókat a „köcsögmetál” hazai üdvöskéitől, ráadásul, ahogy ilyenkor mindig, a teljes albumot is végighallgatjátok. Érdemes, mert az értő fülek számára azonnal nyilvánvalóvá lesz, hogy a fiúk a korábban már megismert nemzedéki himnuszokhoz hasonló színvonalú slágereket írtak ezúttal is.
Voltak, akik kritizálták az In The Woods... előző albumát, de objektív füllel hallgatva a Pure bő két év távlatából is több mint korrekt anyag, a magam részéről legalábbis úgy gondolom, hogy ihlethiányban szenvedő zenészek nem nagyon írnak olyan dalokat, mint a The Recalcitrant Protagonist. A Cease The Day képében most megérkezett a folytatás, és vele az idei év egyik legjobb albuma.
Az alábbi albumok nagy részéről írtunk megjelenésükkor, kivéve kettőről, amik az utolsó pillanatban estek be - mégis listára kerültek. Elsősorban is jó volt újra látni és átélni, milyen gazdag is ez a színtér kivételes csodákban. Természetesen nagyon nehéz volt a szelekció, de ez minden ilyen lista velejárója, úgyhogy végigvesszük ábécé sorrendben a tizenkét legkedvesebb albumot. (A végére került még kettő bónuszként, de ez legyen a legnagyobb bajunk.)
Ugyan megmosolygom az olyan vélekedéseket, hogy bármilyen a zenekar csak ezzel vagy azzal volt az igazi, nem tudtam nem örülni annak, amikor év elején visszatért a Sodom soraiba Frank Blackfire, anyakönyvezett nevén Frank Gosdzik. A zenekar két talán leginkább klasszikus albumán játszó gitáros a Kreator és a kilencvenes évek második fele óta feltűnt ugyan itt-ott, de hosszabb távon sok mindent nem lehetett róla hallani, és valószínűleg senki sem gondolta volna, hogy majd' 30 év után ismét eredeti csapatát erősíti majd. Mégis így történt, és bár mindig véleményes, ha valaki egyik napról a másikra lapátra teszi aktuális zenésztársait, a pár napja megjelent friss EP alapján a Sodomnak jót tett a vérfrissítés, amiért ezúttal régi és új tagok egyaránt felelősek.
Különös élmény a nemrég megjelent Dionysus után végighallgatni a Spleen and Ideal dalait. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy már érett korszakában megismert színésznő fiatalkori fényképe kerül elénk, mi pedig elcsodálkozunk, hogy hamvas, üde huszonéves lányként mennyire hasonlított mostani önmagára. Ma épp harminchárom éve jelent meg a Dead Can Dance második lemeze.
A hazai downtempo színe-javát főleg a kétezres évek elejétől működő Mana Mana Records szállítja rendületlenül. Aki nem ismeri, és hajlamos ilyesféle újpopba kóstolni, lásson neki, van itt a triphoptól a pszichedelikus elektronikus zenén át a darabos jazzig rengeteg különlegesség, többek közt olyan előadóktól, mint Marcel, Grabo’sky, a Másfél, a Mystical Plants, a Singas Project, Vono Box, és az Úzgin Űver.
Többé-kevésbé köztudott, hogy Brendan Perry érdeklődésének középpontjában évek óta a görög és török zene, illetve kultúra áll. A Dead Can Dance kilencedik teljes stúdióalbuma, a Dionysus talán még direktebb formában tükrözi ezt, mint a duó újbóli egymásra találása után 2012-ben megjelent Anastasis anyaga, hiszen ezúttal kifejezetten a bor és mámor görög istenéhez kapcsolódó rítusok és rituálék adják a lemez fő témáját.
Nehéz olyat mondani a Hate Eternalról, ami velük kapcsolatban nem hangzott még el. Korántsem azért, mert holmi death metalos AC/DC lenne a zenekar, szimplán annyira markáns stílussal rendelkeznek, olyan töménységgel adagolják a technikás cséphadarást, hogy még akkor is emészteni kell egy ideig az albumaikat, ha adott esetben egy dalközpontú, új hatásoknak teret engedő dalcsokorról van szó. Az Upon Desolate Sands esetén épp ez a helyzet, és bár az újdonságok már első hallgatáskor szembetűnnek, nem árt adni egy kis időt a lemeznek, hogy megmutassa minden arcát.
A Szabó Benedek és a Galaxisok egyike a „poszt normális Petőfi Rádió"-korszak kevés alternatív zenei sikertörténetének. Ennek a legfőbb oka az, hogy egy csomó olyan daluk van, amivel nagyon könnyű azonosulni, na meg persze Benedek szuggesztív személyisége is segít a dolgon. Most ott tartanak, hogy az A38-as lemezbemutatójukra villámgyorsan elfogytak a jegyek, ezért végül két koncert lesz, és valószínűleg csak azon múlik, hogy lesz-e belőlük igazán népszerű közönségzenekar, hogy szeretnének-e azok lenni. Az októberben megjelent, Lehet, hogy rólad álmodtam című negyedik nagylemezük alapján úgy tűnik, hogy nem.