Lángoló Gitárok

Külön öröm, hogy a magyar világzenei színtéren nincs két egyforma zenekar, és ezt minden merítéskor újra és újra elégedetten megállapíthatom. Az elmúlt hónapok megjelenéseit átnyálazva elöljáróban elég annyi, hogy debütáláshoz most nem volt szerencsénk, de annál több szintlépéshez. Úgyhogy az első konklúzió: megint csak beigazolódott gyakorta felkantározott vesszőparipánk: nincs színesebb, ízesebb és kreatívabb a world music színtéren a magyarnál. Többek közt tán azért is, mert az alapokat adó népzenénk is a létező legjobb? No, majd ezt is körbejárjuk a maga idejében.

Bár korábbi írásaimból ez tűnhet ki, a látszat ellenére nem utálom a Behemoth zenekart. Szimplán taszít az a féle hozzáállás, a mindenféle önmérséklet és gátlás nélküli jéghideg profizmus, ami a zenekar munkásságát jellemzi a videóklipektől a frontember Nergal médiajelenlétén át az általuk forgalmazott, faltól falig elvitt merchandise termékekig. Ennek ellenére kísérletet tettem arra, hogy objektív füllel meghallgassam új albumukat. A folytatásból kiderül, mire jutottam.

Így utólag már nem tudom eldönteni, vajon a megérzésem volt helyes legutóbb, vagy csak azt akarom igazolni utólag, de az idei Voivod, ami a kanadai sci-fi trasherek tizennegyedik albuma, egyértelműen a zenekar egyik legjobb alkotása, ami bőven állja az összehasonlítást a nyolcvanas évek klasszikus Killing Technology, Dimension Hatröss, The Nothingface hármasával, de akár a huszonegy éve megjelent, számomra mindenképpen titkos klasszikusként számon tartott Phobos anyagával is. Ez pedig baromi nagy szó, mivel metálos körökben manapság eléggé elterjedt az a kényelmes alapállás, hogy nagyjából senki nem várja el egy évtizedek óta pályán lévő zenekartól, hogy versenyre keljen az évtizedekkel ezelőtti önmagával. És bár a Voivod tagjaitól sem várta el ezt senki, ennek ellenére sikerült egy modern kori klasszikust leszállítaniuk a The Wake nyolc dalával. Az ismertető - kritikáról ebben az esetben nem nagyon beszélhetünk - lényege nagyjából ennyi lett volna, de a folytatásban a rend kedvéért néhány érvvel is alátámasztom a megállapításaimat.

A Manes egyike a tágabban vett egykori norvég színtér azon társulatainak, akik a black metalos indulás után mára komoly elektronikus zenei behatásokkal dolgozó, experimentális zenét játszó csapattá váltak. Nem túl gyakori az effajta átalakulás, ugyanakkor annál izgalmasabb, egyedibb világok alakulhatnak ki a kevesek által járt út mentén, gondolhatunk itt az Ulverre, vagy a The Third and the Mortal méltatlanul kevesek által ismert kései korszakára és a Memoirs lemezre. A Manes új albuma, a Slow Motion Death Sequence kitűnő példa arra, milyen értékek születhetnek akkor, ha egy zenekar nem szigorúan vett műfaji keretek között dolgozik, és nem is fél a saját törvényei szerint alkotni. 

Remélhetőleg feltűnt, hogy a hazai lemezkiadás nagyon megizmosodott az utóbbi időben. Most persze az igazi lemezekre gondolunk, LP-re, azaz bakelitre (igen, tudjuk, hogy a vinyl a helyes). Az olyan, általunk is gyakran tárgyalt kiadók, mint a Moiras, a Trottel és a Budapest Vinyl sajátos arculattal dolgoznak, míg előbbi elsősorban klasszikus és részben korábban ki sem adott hazai felvételek megjelentetésével, két utóbbi főleg a komolyan vehető undergrounddal. Ki gondolta volna még pár éve is, hogy a régi punk, HC és mindennemű alterock dolgok újra full aktuálisak lesznek, és alig kellene kicserélni egy két nevet a szövegekben és simán rá lehetne húzni a jelenhelyzetre őket. Persze vannak másfajta naprakészségek is, a Budapest Vinyl például nemrég kiadott egy kiváló dub lemezt Lipi Browntól, ami ahogy hallom kezd nemzetközileg ismertté válni, és amit itt szerettünk felettébb.

Ugyan pár hete az egyik új dal kapcsán tréfálkoztam kicsit Glen Bentonékkal, attól még eszem ágában sincs számon kérni rajtuk holmi megújulást, hiszen egy Deicide nevű zenekartól mégis milyen zenét és szövegeket várhatna az ember? Az új lemez, az Overtures in Blasphemy korrekt, színvonalas munka, ugyanakkor izgalomnak, meglepetéseknek nyoma sincs rajta.

Vannak a pillanatok alatt kultikus státuszt elérő bandák, őket bizonyos momentumok erre predesztinálják: a nyilvánvaló bátorság, a kompromisszumok elutasítása, a zsigeri megvalósító szándék, a tobzódó energiák, a kreativitás, a lángoló szabadságvágy. A Tudósok olyan elődökhöz vezethető vissza a mindennemű avantgard törekvések mellett konkrétabban, mint Captain Beefheart, a Bizottság, a Residents, a Blurt, ezek némelyike kortársuk is, akárcsak a megboldogult és szintén zseniális Ápolók volt. Ebből is látszik, hogy ne műfajokban gondolkodjunk, a Tudósok jazz-punkja zeneileg talán a Blurt-tel rokon leginkább, drMáriás üvöltve elbeszélő éneke és trombitálása pedig a legkívánatosabb zaklatások közül való, ami csak kitermelődött a jazz hőskora óta. A Tudósok zenéje éppannyira funk, mint rock, és van olyan felajzóan nyers és lendületes, hogy nem is szabadna véget érnie egy óra után.

Anna von Hauswolffról olyasmit olvastam valahol, hogy zeneileg a Swans-főnök Michael Gira az apja, az anyja meg Nico - a Velvet Underground legendás első albumának énekesnője -, de nekem sokkal profánabb hasonlat jutott eszembe, amikor az idei Fekete Zajon láttam a koncertjét: egy szőke, kislányos Björkbe oltott Diamanda Galás. Aznap este néhány régi barátommal sodort össze a véletlen, akikkel közös hobbink az, hogy cinikus viccet csináljunk mások által komolyan vett dolgokból. Amikor a művésznő és zenekara belekezdett az idei album egyik központi tételének tekinthető Ugly and Vengeful című, első pár percében erős dark ambient hangulatokat felvonultató dalmonstrumába, még vigyorogva bökdöstük egymást, hogy biztosan a leghosszabb intró Guiness rekordjára pályáznak. Aztán ahogy elindult a dal, hirtelen elhallgattunk, és onnantól leesett állal lehettünk tanúi annak a koncertnek, ami az általam eddig látottak közül magasan a legjobb volt 2018-ban.

Régi Alice In Chains-rajongóként természetesen én is azok közé tartoztam, akik nem tudták a zenekar elképzelni Layne Staley nélkül. Még jó, hiszen az első zenekar volt, aminek hallatán borsózott a hátam, de arra már nem emlékszem, hogy ez a Would? vagy a Rotten Apple című dal miatt történt-e a 90-es évek első felében.

A múlton való kesergés egyik alapvető része, hogy az ember felemlegeti, hogy például mennyivel jobb zenék születtek, és bárcsak ott lehetett volna igazán közel mondjuk a Revolver, a Number of the Beast, a Reign in Blood vagy a London Calling születésénél. A múlton való kesergés nekem mostanában egyébként is hobbim, egy egész cikket szenteltem a stadionrockzene szép lassú szomorú kimúlásának, utána még egy Rolling Stones-koncerten is keseregtem kicsit belül a gitárzene mai állapotáról, a lemezkritika műfaját pedig évek óta kerülöm, hiszen még csak igazán érdekes lemezeket is csak ritkán sodor elém az élet, azt a pár használhatót meg sokkal gyorsabb megkeresni Spotifyon, mint elolvasni róla az én vagy egy másik unatkozó hülye írását. A nagy bölcselkedésben pedig majdnem észre se vettem, hogy 2018-ban a poszt-black metálban utazó amerikai Deafheaven kiadott egy lemezt, amiről végre érdemes beszélgetni.

Hat magyar lemezújdonság a legfrissebb merítés, és ha műfaji gettót nem is tudunk (vagy épp nem akarunk) minden esetben pontosan belőni, ám közös nevezőként pont a lényeget azért megnevezzük: különböző zsánereket lazán és szabadon használó, kreatív energiákban tobzódó lemezekről lesz szó, hogy épp dzsessz, népzene, dub/reggae, vagy rock (androll) a kiindulási alap, az végül is csak iránymutató és nem sarkalatos pont.

Amikor folklemezeket indítunk el, érdemes áthangolni a tudatot a mindenféle poptól, és az egyéb kortárszenéktől is eltérő befogadói státuszra. No, nem azért, mintha nehezebben lenne hallgatható, vagy ennyire fenn hordanánk az orrunkat, csak itt aztán végképp nincs sok értelme a háttérzenei tapétázásnak. Viszont azt is sejtjük, hogy a koncentrált figyelem ma már nem divat, így megpróbálunk az alábbi új megjelenésekről lényegre törően írni, hogy minél közelebb kerülhessünk lényegükhöz (ami ráadásul a különböző formaiságok ellenére, ahogy ez majd kiderül, nagyon is közös metszetű), hátha mégis rájuk talál néhány zenerajongó a nagy ellenszélben.