Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

The Beach Boys - The SMiLE Sessions
(Capitol)

Már csak hármat kell aludni… kettőt… egyet – a szerkesztőségen nagy izgalom lett úrrá Mindenszentekkor, ugyanis a Halley-üstökös is gyakrabban kerül földközelbe, minthogy olyan lemezről írhassunk, amire immár 44 éve vár a világ, ennek ellenére szinte az első hangjegytől az utolsóig ismerjük minden részét.

Minden idők leghíresebb, napvilágot nem látott albumáról bővebben előző posztunkban írtunk, így dióhéjban annyit, hogy SMiLE 1966 augusztusától 1967 januárjáig tartó felvételei során a Beach Boys dalszerző-producere, az egyre paranoidabb viselkedést mutató Brian Wilson fokozatosan szembekerült az együttes többi tagjával – főként Mike Love énekessel, aki nemes egyszerűséggel „avantgarde szarnak” nevezte Wilson szerzeményeit és Van Dyke Parks bizarr dalszövegeit –, a projekt végül a szövegíró diplomatikus távozásával, a finisben vérzett el. A Beach Boys nem volt már többé a világ legkúlabb együttese, akiknek a felvételeire még a Beatles is kémkedni járt (a Vega-Tables című dalban Paul McCartney is hallatszik, miközben zellert rág), és évtizedekig úgy tűnt, a SMiLE is örökre a raktárban maradt.

Szerintünk: (5/5)

Szerintetek: (3,1/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Occam – My Rorschach
(Pimodan Records)

Pár órával ezelőtti posztunkban írtunk az új Occam-maxiról, és mutattuk meg az I Was A Dervish című szám néhány remixét. A hazánkban idén tavasszal, külföldön pedig most ősszel megjelent album kapcsán márciusban itt a blogon volt olvasható Occam-interjúnk, a nyomtatott Lángoló Gitárok magazin egyik számában pedig a lemezről írt rövid kritikánkat közöltük, ami az új maxiról szóló poszt kapcsán most itt a blogon is megjelenik. A továbbiakban ez olvasható.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Csík Zenekar – Lélekképek
(Fonó)

Minden bizonnyal óriási lehetett a nyomás a Csík Zenekaron az Ez a vonat ha elindult, hadd menjen... című 2008-as sikerlemezt követően, valamint a Most múlik pontosan Quimby-feldolgozás óriási slágere után, miközben az új nagylemezt készítették. Idő közben meg is jelent szusszanásként egy összegző válogatásalbumként is helytálló koncertlemez, most pedig már nincs mese, itt van előttünk az új album, jó három év után. Úgyhogy most már csak azt kellene tudni, hogyan kezdjem, hogy ne hangozzék majd ez az egész kritika nyálasan, meg közhelyszerűen?

Szerintünk: (5/5)

Szerintetek: (2,7/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Radio Panic – Dangerous
(Szerzői kiadás)

A Panic Radio egyike volt az előző évtized pesti indie hullámának, aztán kamu feloszlások és egy drasztikusnak semmiképpen sem nevezhető névváltoztatás után, Radio Panic néven immáron electropop előadókként térnek vissza, szakítva a korábbi discopunkként definiált stílusukkal és száműzve a gitárt zenéjükből. A diszkóból és a punkból végül inkább csak az előbbi maradt meg a Dangerous című lemezen, sajnos azonban annak is egy kicsit megkésett változata. A teljes album a pár évvel ezelőtti francia electropop vonalra építkezik, jó sok szintetizátorral, énektorzítással és dobgéppel. Nehéz külön-külön kiemelni a számokat, mivel már az első két-három hallgatás után egybefolyik az egész.

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (2/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Spacesh!t – Plan At Earth - Watch For The Fight Scene Between The Alien And The Cow
(DDK)

A Pécsről indult Spacesh!t zenekar első lemeze, a Plan At Earth - Watch For The Fight Scene Between The Alien And The Cow valamiféle konceptalbumot sejtet, legalábbis a zenekarnév és a lemezcím alapján erős a gyanú, hogy itt majd sok dolog fog szólni az űrutazásról és különböző fajok nemi keveredéséről, meg hogy nem kell a zenekart valószínűleg túl komolyan venni. Aztán elkezdi hallgatni az ember és gyorsan kiderül, hogy szó sincs ilyesmiről, de a pornószínész-nevekkel rendelkező tagokból álló banda azért mégis csak elrugaszkodik a Földtől valamennyire.

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (1,7/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

The Black Keys - El Camino
(Nonesuch)

Amerika perpillanat legkirályabb gitáros-dobos párosa egy 30 éves Chevy El Caminóval (ami nem egy Chevrolet sportkocsi) játszotta el a Mikulás szerepét. December 6-án jelent meg ugyanis a Black Keys soron következő hetedik stúdióalbuma, amellyel kiléphetnek a tökre nem menő, de szimpatikus, későn érő garázsbandák skatulyájából.

Egyszerűen megkerülhetetlen a Black Keys-szel kapcsolatban azzal foglalkozni, hogy a jelenlétük az aktuális könnyűzenei világban amennyire meglepő, annyira pozitív is. Hét év alatt öt stúdiólemezt adtak ki anélkül, hogy egy szűk zenei és kritikusi rétegen kívül bárki is foglalkozott volna velük. Aztán tavaly kihozták a Brothers című korongjukat, és a vájtfülűek után mindenki felkapta a fejét Dan Auerbachra és Patrick Carneyra.

Szerintünk: (5/5)

Szerintetek: (4,8/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Korn - The Path Of Totality
(Roadrunner)

A Korn szupersztár zenekar. Legalábbis ezt a képet próbálják őrizni magukról, pedig bőven túl vannak már a szupersztárságon. Igen, ha a Korn imázsát, viselkedését nézzük, akkor évek óta nehéz velük szimpatizálni. Magas lovon ülnek, úgy tesznek, mintha a mai napig ők alakítanák a zenei világot, ami persze időközben szépen elszaladt mellettük. A karrierjük csúcsán még ők voltak a vezérek (Follow The Leader, ugye), a hivatkozási pont. A szupersztárság kikezdte a zenekar felállását is, de legalább már ezt és az előző lemezt is ugyanaz a négy tag csinálta meg. A The Path Of Totalityt sokan nem is neveznék sorlemeznek, pedig nem csak azért az, mert a zenekar annak tartja. Minden kételkedés ellenére az új elemek szervesen illeszkednek a Korn világába, és bár a stílusok keverése nem nagy találmány, de a dubstepet a rockkal ilyen formán még egy nagy zenekar sem passzintotta össze. A régi vezér kicsit kimutatja a foga fehérjét.

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (2,6/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Nightwish – Imaginaerum
(Nuclear Blast)

A finn Nightwish az operametál legnépszerűbb képviselője. A zenekar az évek folyamán a kialakult közérthetőséggel megszámolhatatlan rajongót gyűjtött, akik árgus szemek figyelik minden megmozdulását. A legnagyobb sebet a rajongók szívén Tarja Turunen énekesnő viharos távozása ejtette még 2005-ben. A zord jégkirálynő imázst maga köré építő (majd szólókarrierje során levetkőző) Turunen meghatározó eleme volt a Nightwish hangzásának. Azóta persze az új énekesnő, Anette Olzon is ugyanúgy a zenekartól különálló, saját menedzserrel dolgozik, pedig az ilyen szintű önállóság már elődje távozásakor is a fő vitatéma volt a zenekaron belül. Ennek ellenére a zenekarban most szent a béke, és Olzon családalapítása után meg is érkezett az új album, Imaginaerum címmel.

Szerintünk: (2/5)

Szerintetek: (2,6/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Ugyan a Prosectura zenekar nem éppen ezt az eseményt jósolta meg 1995-ös lemeze címével, tizenhat évvel később mégis valósággá vált: lassan annyi van belőlük, hogy egymás hátát tapossák a Sátán dicsőségét hirdető metálzenekarok. Sátán nevét szádra hiába ne vedd! – tartja a mondás, és a pokol katonáinak jó része ennek szellemében tevékenykedik. Így aztán e vészterhes esztendőben az a szerencse ért minket, hogy jó néhány kiváló, véráztatta és bűnben fogant albumot hallhattunk.