Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Borknagar nagy változásokon ment keresztül az elmúlt években, személyileg talán a legnagyobb, hogy Vintersorg végleg kilépett a zenekarból. Egy frontember távozása más zenekaroknál nagy dolognak számítana, de nem, az egyébként is több egyenrangú énekessel felálló Borknagarnál. Hogy mégis az ének terén van a legnagyobb változás, az nem Vintersorg hiányának tudható be, mert már az ezt megelőző Winter Thrice is tele volt perfekt énekdallamokkal, és nem csak azért, mert két dalban poposan énekelt a vendégként megjelent alapító frontemberük, Garm. Hanem azért, mert a Borknagar énekrészei itt már egyértelműen elindultak a pop felé és mérgezően fogósak. Nem csak Simen, hanem Lars Nedland is a legjobb formáját hozza és a korábban nagyon cirkalmas hangszeres részek is ehhez idomulnak néhol, például a Lights-ban vagy a Wild Father’s Heart-ban. De persze ez még mindig északi folk metal, amiben rengeteg reszelős riff van, elképesztően sok gitárdallam, és nagyon monumentális szintirészek. A dalok viszont néhol sokkal intimebben, földhöz közelibbek, de olyan is akad (Up North), amikor a zene az Audrey Horne-féle (késő-korszakos) rocknroll-metált juttatja eszembe. A Borknagar a Winter Thrice után elkapta a fonalat és ez a lemez is hallgattatja magát úgy, hogy minden alkalommal egy-egy új részletet lehet felfedezni, miközben már az első lejátszásnál letaglózó erővel hat néhány dallam. Egyedüli gond csak az, hogy ide is sikerült írni néhány töltelékszámot, de ezen könnyen túl lehet lépni. (4/5)
