Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Emika – Emika
(Ninja Tune)

A dubstep 2011-re tényleg az egész világot meghódította, aminek két igazán látványos dolgot köszönhetünk: lassan légboxoló tizenéveseket és egy rakat előadót, amik megunták a stílus egyébként elég szűk kereteit, és elkezdték tágítgatni őket. A Ninja Tune legújabb üdvöskéje, Emika is az utóbbiak közé tartozik, bemutatkozó lemeze pedig az év egyik legjobban várt alkotása.

Nagyon kevés előadó van, akit ennyire jól leírnak a gyökerei: Emika cseh származású, Bristolban született és jelenleg Berlinben él. Na, pont ilyen a zenéje: a legerőteljesebben a bristoli hatás érhető tetten, de sokkal inkább a ‘90-es évek trip hopja, mint a későbbi 2-step próbálkozások például. Ehhez társul a berlini minimal színtér üresnek tűnő, valójában nagyon izgalmas hangzása, és ez a kombó lett nyakon öntve a zenész/énekesnő hallhatóan kelet-európai habitusával.

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Thy Catafalque – Rengeteg
(Season Of Mist)

Aki a szikár információkra kíváncsi a Thy Catafalque új lemezével kapcsolatban, ebből a beszélgetésből nagyjából mindent megtudhat. A Rengeteg a Róka Hasa Rádió vonalát folytatja, csak még inkább dalközpontú. Nincs rajta Köd utánam-szerű „sláger”, de tobzódik az emlékezetes (ének)dallamokban, amelyek többsége egyértelműen népzenei ihletésű, szép. És ennyi. Konkrét dolgokról az alábbiakban nem nagyon esik szó, tényekkel lehetetlen elmagyarázni, mitől a Rengeteg az év legjobb lemeze.

Szerintünk: (5/5)

Szerintetek: (4,7/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Florence + the Machine - Ceremonials
(Island)

A 2009-es Lungs című debütáló korong a Florence + the Machine-től vitán felül az év egyik legjobb poplemeze lett, amely Nagy-Britanniában egészen az első helyig masírozott az eladási listán és a tengerentúlon a legjobb új előadónak járó Grammy-díját eredményezte. Florence Welch az azóta eltelt idő alatt Anglia frappáns válasza lett az USA Lady Gagájára. A brit csodabogár halloweenre időzített második lemeze a Ceremonials nevet viseli és arra a kérdésre keresi a választ, vajon egy új popkirálynő van születőben, vagy a Lungs csak egy excentrikus művészpalánta egyszeri tündöklése volt.

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (4,6/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Charred Walls Of The Damned - Cold Winds on Timeless Days
(Metal Blade)

Chuck Schuldiner nagyon mély nyomott hagyott a metálzene testén. Karrierje a halála után is folytatódik. A Death főnök oldalhajtás zenekarának, a Control Deniednak örököse a Charred Walls Of The Damned, míg a korábbi Death sorlemezeket most újra kiadják. A Control Denied csak abban volt más, mint a Death, hogy nem a gitáros torokreszelése szólt a technikás metál fölött, hanem egy képzett és tehetséges, de inkább korrekt énekes hangja. Az akkori felállásból Richard Christy és Steve DiGiorgio jött össze Tim "Ripper" Owens (volt Judas Priest) énekessel, és Jason Suecof producer/gitárossal, és már a második lemezüket hozzák ki ezzel a felállással.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (5/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Megadeth - Th1rt3en
(Roadrunner) 

A Metallicában az a legjobb, hogy Dave Mustaine-t megszopatták annak idején, ő meg dühből alapított egy másik zenekart, ami ugyan soha nem tudott a sokkal jobban menedzselt és futtatott kvázi tesó árnyékából kilépni, mégis nagyszerű albumokat tolt ki évről évre. Már az első, Killing Is My Business is jó volt, de a Peace Sells, a So Far, So Good és a Rust in Peace mindenkit meggyőzött arról, hogy a thrash metál nemcsak a Master of Puppetsről szól, és van élet úgy is egy zenekarban, hogy az énekeséről azt állítani, hogy van hangja, nagy botorság lenne. Mustaine és zenekara a kilencvenes években ért a csúcsra, a Rust in Peace, a Countdown to Extinction és a Youthanasia zseniális albumok, és még a Cryptic Writings is jó volt - kár, hogy a zenekarvezető drog- és alkoholfüggősége és a rockzenében fújkáló új szelek miatt a kétezres évekből csak nótákra lehet emlékezni, egész albumokra már csak nehezen, bár az Endgame egész pofás lett.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Lou Reed & Metallica – Lulu
(Warner/Vertigo)

Lou Reed és a Metallica közös lemezénél idén nem történhet nagyobb esemény a könnyűzenében. Véletlenül sem azért, mert bármelyikük is csinált volna valami igazán fontosat az elmúlt nagyjából tizenöt évben, hanem egyszerűen azért, mert a két főszereplő összeállása olyan, mintha a többszörös Michelin-csillagos dániai Noma étterem a McDonald’szal készítene közös menüt: a maga vonalán mindkettő elitliga, de eszébe se jutna senkinek vegyíteni őket.

Szerintünk: (2/5)

Szerintetek: (2,1/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

3 - The Ghost That You Gave to Me
(Metal Blade)

A 3 (ejtsd: Three) egy amerikai zenekar. Ha valaki ez alapján keres a neten, talán sikerrel jár, mert ugye arra, hogy 3, elég sok mindent kidob a kereső. De amúgy a legegyszerűbb ha segítek, és idepakolom az együttes honlapjának linkjét is, onnan már minden elérhető, amivel érdemes ismerkedni. A fura név – ki gondolná – fura zenét takar. A frontember Joey Eppard szerint hibrid. Ilyenkor vagyok bajban. Ha ismertebb nevekkel akarnám körülírni a 3 zenéjét, akkor a Coheed and Cambria biztosan elhangzana, mélyebbre ásás után a Rush is, mint egyértelmű hatás, de ez a zene sokkal színesebb, legalábbis ez az új album. Öt volt nekik eddig ugyanis. Változatosságban mind közül a The Ghost You Gave to Me adja a legtöbbet. Hol csendes, hol zajos, hol bonyolult, hol pofonegyszerű, és mindez még gördülékeny is.

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (5/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Five Finger Death Punch – American Capitalist
(Prospect Park)

Első hallásra a Five Finger Death Punch semmi több egy tipikus amerikai metálzenekarnál, amiben az agresszív ének vagy a keményebb gitárok csak megágyaznak a popos dallamoknak. Nekünk, magyaroknak mégsem annyira távoli a zenekar, mert a csapat főnöke-gitárosa-fő dalszerzője Báthory Zoltán 1995-ben ment ki Amerikába, hogy megvalósítsa önmagát, és sikeres legyen: neki valóság az amerikai álom. Aztán az is fontos, hogy a csapat napjaink egyik legsikeresebb amerikai metálzenekara lett, akiknek legújabb lemeze a Billboard listán is előkelő helyen, a harmadikon nyitott, sőt az ezt megelőző albumokból félmilliónál is több elment, külön-külön. De vajon miért?

Szerintünk: (2,5/5)

Szerintetek: (2,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Justice – Audio, Video, Disco
(Ed Banger)

Mivel nem szeretnék elemzést írni felgyorsult világunkról, azt, hogy napjainkban négy év nagyon hosszú idő a popzenében vegyük simán axiómának. Ha ehhez hozzátesszük, hogy egy olyan zenekarról van szó, ami az elektronikus zenei színtér főszereplőjéből vált abszolút mainstream produkcióvá, akkor halmozottan igaz az állítás. A Justice négy évvel ezelőtti bemutatkozó nagylemeze például már most klasszikusnak mondható, mert egyszerűen mindent el lehet róla mondani, amit a klasszikus lemezekről szokás: évekkel később is jónak tűnő dalok, szinte kortalan megszólalás, és olyan hatás, ami alapvető fontosságú 2011-ben is.

Szerintünk: (2/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5